J. R. Ward

Szánalmas életének egyetlen boldog órája a hajnal volt, amit minden nap alig várt. Érezte a nap melegét a bőrén, beszívta a párás ködöt, és élvezte a napfényt. Ezek jelentették számára a boldogságot.

És leplezetlenül sírni kezdett... de nem a boldogságtól, amit valószínûleg mindenki feltételezett róla. Hanem az ürességtől, amely belülről emésztette. Mert bármennyire is csodálatos volt az, ami vele történt, üresnek tûnt a számára. A párja nélkül, akivel megoszthatná életét, úgy érezte magát, mint egy mozivászon, amelyen csak megjelennek az események és a történések, aztán eltûnnek. Még csak üres sem volt, hiszen a levegőt sem tudta megtartani magában. Lélegzett, belül azonban halott volt.

Ha nem lehetsz az enyém, akkor én leszek a tiéd. Vedd el az egész lényemet, vagy egy részét, vagy csak egy darabot, ahogy akarod! Csak akarj engem!

Most nem akart tőle mást, csupán megnyugtató közelségét. Érezni akarta meleg testét az övé mellett, leheletét a mellkasán, szívverését az övén. Szerette volna ugyanazt a békességet nyújtani neki, amit tőle kapott.

Az egyik kezedben azt tartod, amit tenni akarsz. A másikban egy kupac szart. Nézd meg jól, és döntsd el, melyikkel kezdhetsz el most igazán valamit.

Néha az ember életét egy icipici apróság is meg tudja változtatni... vagy a másodperc töredéke... vagy egy kopogás az ajtón.

Nem találok szavakat kedvesem, mert egyetlen kiejtett szavam sem méltó arra, hogy meghalld.

Az ember mindig legyen tisztában azzal, hogy kicsoda. Vagy, hogy ki nem.

Isten hozott a féltékenység világában. Belépéskor kapsz egy kis hasogató fejfájást, szinte leküzdhetetlen vágyat, hogy valakit meggyilkolj és egy kisebbrendûségi komplexust.

Vannak dolgok, amelyeket egyedül kell megtennünk, nem számít, ki visz el odáig.

Amíg nem találtál rám, halott voltam, bár lélegeztem. Világtalan voltam, bár láttam. Aztán eljöttél, és megsebzett lelkemet életre keltetted.

Nem látom rajtad a ruhákat, sohasem látom, ezért teljesen mindegy, hogy drága öltözetet viselsz-e, vagy sem. Nem látom a vizes hajadat, csak az ujjaim között érzem a tincsek érintését. Nem látom a sápadt arcodat, gondolatban a szád ízét érzem. Minden érzékemet egyszerre támadod meg, te nő. Sokkal több vagy, mint csupán egyetlen apró részlet.

Mindig sokkal jobb a saját, rögös utunkat járni, mint a mások által kijelölt, egyenes, de megváltoztathatatlan úton haladni. Az előző nehezebb, mégis sokkal élettelibb. Az utóbbi viszont olyan, mint élő halottként élni.

Ha az embernek nincs saját iránytûje, akkor bárkiét elfogadja.

Nem mi döntjük el, kibe szeretünk bele, és ha megpróbálod lebeszélni magad az érzéseidről, az csakis kudarchoz vezethet. Abban nem hibáztál, hogy szereted. Emiatt nem vádolhatod magad, mert ez olyan dolog, ami csak úgy megtörténik.

A halottak (...) a nyomodban vannak éjszaka, követnek nappal, és amerre csak járnak, bánatot és szomorúságot hagynak maguk után. Õk az első és az utolsó gondolatod, a szûrő, amit megpróbálsz félrelökni, a láthatatlan fal közted és mindenki más között. Néha sokkal szorosabban tartoznak hozzád, mint azok az emberek az életedben, akiket valóban meg tudsz érinteni és átölelni.

Az a misztikus szikra, amely élettel töltötte meg, hiányzott belőle. A lelke, mivel már nem volt életképes otthona, vele együtt távozott. A halál csendje és mozdulatlansága önmagában is hatalmas volt, egy fekete lyuk, amely mindenkit és mindent beszippantott maga körül. Akkora volt az ereje, hogy a többiek élete is megállt egy pillanatra, megbénult ettől az óriási, mindent elsöprő erőtől.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy elmúlik a fájdalom... de nem múlik el. Viszont könnyebb lesz. (...) Azt hiszem, mindig is fájni fog... de hogy őszinte legyek, nem akarom, hogy a gyász végleg eltûnjön. A fájdalom... azt jelzi, hogy emlékszem arra, akit szerettem. A gyász mutatja, hogy még érez a szívem, hogy szerettem, és ez csodálatos dolog.

Az ellenség vissza fog térni. Ilyen a háború már hosszú éonok óta. És néha a csendes időszakokat nehezebb volt elviselni, mint a csatákat.

Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy egyszer csak hirtelen valami biológiai óra elkezd bennem ketyegni, és ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy szülő legyek. Úgy érzem, semmi sem hiányzik az életemből. Nincs bennem üresség, amit valaminek ki kellene töltenie. Itt vagy nekem te, itt van a munkám, és teljes mértékben visszautasítom azt a kényszert, hogy minden nőnek anyának kell lennie. Egyesek azok, mások pedig nem, és a legcsodálatosabb az, hogy mindenki eldöntheti, melyiket választja.