Az a misztikus szikra, amely élettel töltötte meg, hiányzott belőle. A lelke, mivel már nem volt életképes otthona, vele együtt távozott. A halál csendje és mozdulatlansága önmagában is hatalmas volt, egy fekete lyuk, amely mindenkit és mindent beszippantott maga körül. Akkora volt az ereje, hogy a többiek élete is megállt egy pillanatra, megbénult ettől az óriási, mindent elsöprő erőtől.

Kapcsolódó idézetek

1. A nagy hallgatás okozta-e, vagy a hideg lassan átszivárgott a ruhán, a bőrön, s beszívódott a csontok közé: de egyszerre érezte, hogy fázik. Valami belső fázás volt ez, valami belülről vacogtató, kietlen érzés. "Elindulok" - gondolta. De nem mozdult mégsem. Nem mozdultak a lábai, a kezei, az izmai. Érezte, hogy valami a vállaira nehezül, és mozdulatlanságra kényszeríti. Valami nyomja lefele, oda a farönkhöz, nem képes felkelni róla. Döbbenet futott át rajta, szinte remegtető döbbenet. És ekkor egyszerre megérezte a csöndet maga körül. A vállain, a fákon, a hegyeken, a levegőben. Azt a súlyos, fehér csöndet, mely, mint egy láthatatlan nagy búra, ránehezedett kereken a világra, és a világ nem volt képes moccanni alatta, még lélegezni sem. Igen, egy rettenetes csöndet érzett maga körül és maga fölött, egy halott csöndet. Egy csöndet, amely maga a semmi volt. A halál. Wass Albert
2. Valami baj volt a világgal, az élettel. Valami sötét, félelmes árnyék feküdt rá mindenre, mint valami eloszlani nem akaró köd. És egyre sûrûbb lett. Margaret Mitchell
3. Csak ment előre, bizonytalanul, s most már egészen irányt vesztve. Imént még kutatott valami után, most már csak menekült. Nem éhezett már, nem fázott, csak félt. Egyik ösztön kiszorította a másikat. Egyetlen gondolata az volt: menekülni, menekülni. Mi elől? Minden elől. Az élet szörnyû falakkal zárta körül mindenfelől. Ha szökni tudott volna a világból, megtette volna. Victor Hugo
4. És leplezetlenül sírni kezdett... de nem a boldogságtól, amit valószínûleg mindenki feltételezett róla. Hanem az ürességtől, amely belülről emésztette. Mert bármennyire is csodálatos volt az, ami vele történt, üresnek tûnt a számára. A párja nélkül, akivel megoszthatná életét, úgy érezte magát, mint egy mozivászon, amelyen csak megjelennek az események és a történések, aztán eltûnnek. Még csak üres sem volt, hiszen a levegőt sem tudta megtartani magában. Lélegzett, belül azonban halott volt. J. R. Ward
5. Elmúlik minden, és megmarad minden. Nem tudnak majd a házról, hol laktam. Nem tudnak majd a testről, amelyben éltem, és nem tudnak majd a lélekről sem, amely igazgatott engem. (...) Elfelejtenek, pedig szavak kérészeit kiabáltam és sírtam hozzájuk. (...) Elfelejtenek, és én velük maradok, mint egy titkos seb. Nem tudtak mit kezdeni velem, és én sem tudtam másképpen akarni az életet. Csak hiányozni fogok, és ez a hiány lesz az én mindenségem. Darvasi László
6. Lelkének sebe mélyült, de nem volt már olyan eleven. A csend, amely körülfogta, s kemény konoksággal visszhangozta magányos lépteit, mindig egy és ugyanazon körben forgó gondolatait, megnövesztette ugyan árvaságának érzetét, de már mindennapjainak részévé vált. Félt az estétől, amikor hazaért, s nem volt kire várnia. Félt a reggeltől, amikor egyedül ébredt, s nem figyelhette alvását, ébredését, jövés-menését annak a lénynek, akinek létezése teljesen betöltötte. A bénaság érzése, hogy valamit kitéptek lelke belsejéből, s hogy a csonk egyre vérzik, és soha nem gyógyul be, soha nem egészül ki - egy pillanatra sem hunyt ki. De most már mindez hozzátartozott az életéhez.
7. Csak a holdfényt tûrte el. A holdfény eltüntette a színeket, és a formákat is csak kontúrjaikban mutatta. Piszkosszürkével vonta be a tájat, és megfojtotta az életet egyetlen éjszakára. Csak ez a szürke ólomba öntött világ, ahol csak a szél mozdult néha, szürke árnyként vetült az erdőkre, és amelyben a meztelen föld szagán kívül semmi sem élt, csak az volt az egyetlen, amit még elviselt, mert ez hasonlított lelkének világához.
8. A lány, akiben jobban bízott, mint saját magában, aki több volt számára a világ minden egyéb dolgainál, a lány másnak adta a kezét. (...) Valahol minden összeomlott akkor. Hogy hol omlott össze és mi volt az, azt nem tudta. Annyit érzett csupán, hogy sok-sok erős, láthatatlan kötél elszakadt, és összeomlott valami láthatatlan, hatalmas dolog, és magával rántotta a napot az égről, a csillagokat, a holdat, a fákat, mindent, mindent. Wass Albert
9. Mint a feldobott kő, ami mielőtt visszapottyan, perdül még egyet a levegőben, úgy állt meg a szívem és minden, amit táplált. Holtpontra jutott további mûködését illetően. (...) Attól viszont még nem kerül senkinek veszélybe a keringése, mert meglátott egy nagyon szép nőt. Itt arról volt szó, hogy ő is meglátott engem. Éreztem, hogy lát. Hogy mindent lát. Átlát mindenen.
10. Először felfogta a sorsát - majd megkísérelt lázadni -, s most egyszer s mindenkorra beletörődött. Olyan fájdalmas, szelíd és oly szép volt ez. Sírt - csendes, fullasztó sírással -, sírt, hogy egész teste reszketett belé. Oly kimondhatatlanul szerette mindazt, amit most itt kell hagynia. A napot, a füvet, a földet. Mind, mind az embereket. S attól, hogy tudott már sírni és szeretni, nagyon boldog lett. Nem volt már benne szemernyi keserûség sem - többé nem félt a hosszú álomtól. Annyit tudott csak: mindaddig, míg egy szikrányi élet lesz benne, kinyúl minden létező felé, a kedves és gyönyörû világ felé, a titokzatos és csodálatos élet felé. Tudata utolsó rezdülésével is ezeket érzékeli majd: a földet, a fákat, a madárdalt és az ég kékjét. Mika Waltari