Jared Diamond

A hosszú távú érdek önmagában nem garanciája a megfelelő döntéseknek, mert az embereket gyakran mégis elvakítják a közeljövő kilátásai, máskor pedig egyszerûen ostobák. Ezért sokkal bonyolultabb kiismerni a történelmet vagy akár az egyének élettörténetét, mint mondjuk egy vegyi reakciót.

A történelemre akár egyetlen személy is számottevő hatást fejthet ki - például egy okos és aktív állami vezető, aki egyrészt látja a közelgő válságokat, másrészt van hozzá bátorsága, hogy idejekorán elébük vágjon.

Nehezen látjuk be, hogy az ember személyisége egymással nem mindig összeillő mozaikdarabokból áll, annak megfelelően, hogy életének más és más dimenzióiban más és más jellegû hatások érték. Így aztán hajlamosak lehetünk arra, hogy bûnei miatt az erényeit se ismerjük el. Ahogy egy barátom fogalmazott: "Adolf Hitler rendszeresen fogat mosott és szerette a kutyákat, de ez nem jelenti azt, hogy nekünk nem illik törődni a fogainkkal, a kutyákat pedig utálnunk kell."

Az oktatásnak elvileg két résztvevője van: a tanár, aki ismereteket közöl, és a diák, aki ezeket az ismereteket befogadja. Valójában mi tanárok lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a közlés iránya nem ilyen egyoldalú. A diákok is tanítanak minket, például azzal, hogy egynémely alapfeltevésünk nekik kevésbé nyilvánvaló, vagy hogy olyan kérdéseket tesznek fel, amikre addig nem gondoltunk.

Több szem nem csak többet lát, hanem gyakran nem ugyanazt látja. Különösen olyan helyzetekben, amelyek maguk is bonyolultak.

Kétségtelen, hogy a történelem messze nem pusztán kudarcok sorozata volt, a csoportos döntések gyakran bizonyultak sikeresnek a komplexitás minden nehézségével és csapdájával együtt.

A stratégák hadseregüket mindig hajlamosak az előző háborúra felkészíteni, kiváltképp, ha abban győztek.

A presztízsért folyó verseny mindig azzal a veszéllyel jár, hogy rövid távú eredményei hosszabb távon megbosszulják magukat.

Az önmagunkkal való szembenézés és értékeink szükségszerû revíziója soha nem könnyû feladat. (...) De szinte biztos, hogy túl kell esni rajta, saját életünkben külön-külön éppúgy, mint a társadalmak életében együtt. Vagy akár az egész bolygóéban, hiszen (...) globális környezeti problémáink minden eddiginél általánosabb értékrevíziót kényszerítenek ránk.

Egy adott probléma gondos feltárásával és elemzésével a megoldás zseniális ötleteit mintegy "ki lehet provokálni".

Hajlamosak vagyunk (...) azt hinni, hogy a kicsi és nem ehető élőlényekre kevésbé van szükségünk. "Hát kihalnak, na és? Csak nem fontosabb néhány haszontalan gyom és csúszómászó, mint az ember?" Ez a látszólag józan felfogás nem veszi tudomásul azt a ma már nyilvánvaló tényt, hogy a természetben szinte semmi nem haszontalan: a vad fajok olyan szolgáltatásokat nyújtanak nekünk, amiket nélkülük csak igen körülményesen tudnánk megszerezni. Ráadásul igen drágán is, míg ők ingyen adják. Elvesztésük ugyanolyan veszélyekkel jár, mintha, mondjuk, egy repülőgépből kihullanának az apró és látszólag jelentéktelen tartószegecsek.

Gyakran elhangzik a kérdés: "Mi a mai világ legfontosabb környezeti és népesedési problémája?" A tömör válasz talán a következő: "Az, hogy egyetlen legfontosabb problémát keresünk." Ha nem oldjuk meg az összes problémát, csak mondjuk tizenegyet a tizenkettő közül, egymással való összefüggéseik garantálják, hogy az egész munka hiábavaló legyen.

"A környezetvédelem nem mehet a gazdaság rovására." E követelmény mögött az a feltételezés húzódik meg, hogy a környezetvédelem luxus, tehát ha egy-egy problémát megoldatlanul hagyunk, azzal pénzt takarítunk meg. A valóságban a megoldatlan környezeti problémák rendszerint óriási pénzveszteséggel járnak, rövid és hosszú távon egyaránt, megelőző vagy idejében elhárító jellegû megoldásuk pedig hosszú távon mindenképp gazdaságos, és gyakran rövid távon is az. Ilyen szempontból a környezet hasonló az emberi testhez: egészségesen tartani olcsóbb, mint betegségeiből kigyógyítani.