Jász Géza

A gyermekeknek mesélnek Jézuskáról, akinek aranyhaja és fehér szárnyai vannak, aki hattyúkkal vont kocsiban száll le az égből s hozza az ajándékot, vagy mesélnek a Mikulásról, a nagyszakállú óriásról, ki láncát csörgeti s nagy bundában jár, vagy mint feketeszőrû, pirosnyelvû, kétszarvú ördög jelenik meg. De ezek csak gyermekmesék, a gyermeknek valók, mire a gyermek felnő, nem hisz többé ezen mesékben s a leghangosabb nevetésbe törpe ki egy felnőtt ember, ha a Jézuska és a Mikulás meséjét komolyan el akarnák vele hitetni. Ehhez hasonló mesékkel áltatták az emberiséget Istent illetőleg egészen a mai napig, sőt még ma is ily mesékkel ámítják az emberiséget.

A gyermeket avval ijesztik, hogy "ha rossz vagy, elvisz a Mikulás" s "a Jézuska nem hoz ajándékot", a felnőtt gyermeknek azt mondják, "légy jó!, mert íme a Mikulás és a Jézuska, ezek a te szüleid, akik mindenüket a te javadra áldozzák, ezeket ismered, ezek nem titokzatos hatalmak, de öntudatod első ébredése óta téged körülvevő, előtted jól ismert lények, kik téged szeretettel, nagy gonddal ápolnak s csupán a te javadat munkálják". Nem lesz-e ennek a felnőtt gyermeknek szilárdabb az erkölcsi felfogása, nem lesz-e következetesebb a cselekvése, mint a kis gyermeké és nem lesz-e nyugodtabb és boldogítóbb élete, mikor az ő igazi gondoskodóit, büntetőjét és jutalmazóját megismeri, mint volt azelőtt, kisebb korában, midőn ismeretlen hatalmaktól függött?

Az Istenbe való hit lelki szükségletünk, először gyengeségünk, majd tudásvágyunk s végül társadalmi érzékünkből kifolyólag, de mindenek felett emberi hiúságunk, illetve önzésünk követeli, hogy önmagunkat Isten formájában mindég imádjuk.

Önmagunk vallását, Istenünket tipornánk sárba, ha embertársainkat bántanánk más hitükért, hisz azok lelke is részét képezi Istenünknek.

Nem hiszünk abban, mire apáink tanítottak, elcsúszik lábunk alatt a biztos talaj, mire ők építettek, de nem tudjuk elérni az új hitnek zöld partjait, hol boldogító megnyugvást találnánk. A régi és az új eszmevilág közt lebegve elveszítjük az életnek igazi értékét, annak örömét és megbecsülését. A két eszmevilág közt lebegve, elveszítjük az igazi erkölcs alapját, erkölcstelenek, tudatlanok, kételkedők és szerencsétlenek vagyunk lelkünk mélyéig.

Istenek egymásután születnek s meghalnak, miként az emberek, amint korukat leélték. Újak s újak jönnek helyükbe aszerint, hogy az emberek változnak.

A fiatalság csupa fény és napsugár, csupa tavasz és kezdő nyár. Nézd meg a fakadó rügyet, a nyíló bimbót, ez a fiatalság; az emberi lélek tele örömmel, életkedvvel, tele ábránddal, tele reménységgel. Az emberi lélek ártatlan és romlatlan, örül a létnek, nem tudja még, mi a szenvedés, mi a csalódás, a lelke még nem kopott, nincs összezúzva, de friss, egészséges és hajlékony. Boldogan fog lepkét, csókol virágot, gyönyörködik az ég kékjében, a felhők játékában, a madár dalában. Lelke tele van vággyal, reménnyel, élni akarással, lelkét szép eszmék, nagy célok hevítik, az örökkévalóságra gondol. Minden ifjú előtt nyitva áll az élet.

Az akarat a siker biztos záloga.

Ha akarunk valamit, igazán kell akarnunk, nemcsak úgy ímmel-ámmal, ahogy a legtöbb ember szokta, teljes erővel kell akar­nunk, és semmiféle munkától vagy szenvedéstől nem szabad visszariadnunk, akkor biztosan elérjük azt, amit akarunk.

Az akarat felett nem győzelmeskedik semmi.

Igaz, önzetlen, érdek nélküli barátság a világon nincs, nem is lehet az ember önző alaptermészetéből kifolyólag; ilyen barát, olyan barát, az mind csak olyan mesebeszéd.

Az igaz barátságnak némi halvány formája csak oly egyének közt lehetséges, akik teljesen függetlenek egymástól s annyira mûveltek, hogy egymásban csak az embert látják.

A becsület tulajdonkép az a közkincs, ami társadalmi szempontból a leglényegesebb.

Lehet valaki nagy tehetség, de becsület nélkül rongy ember, míg akinek becsülete van, bárkinek önérzettel nyújthatja a kezét.

A becsületet, mint legdrágább kincsünket, féltő gonddal kell őriznünk, azt megszerezni nehéz, sokszor egy élet kell hozzá, de elveszteni könnyû, egy másodperc alatt azt elveszíthetjük.

Sokan azt hiszik, a boldogság a gazdagság, a boldogság a jó evés-ivás, az érzéki élvezetek kimerítése, vagy az előkelő származás, a nagy állás, a nagy hatalom; sokan azt hiszik, boldogság a szellemi kiválóság vagy testi erő és szépség, mások azt hiszik, boldogság polgártársaink szeretete és tisztelete, boldogság a népszerûség. Ezek mind lehetnek a boldogság forrásai, de nagyon csalódnék bárki is, aki ezek bármelyikét is a boldogság alapjául, teljes biztosítékául tekintené.

Ki-ki a maga baját ismeri, a másét nem érzi.

Az igazi boldogságot nem a napsütötte magas hegyek fényes ormán kell keresnünk, de az elrejtett kis völgyek homályos ölén.

Az egyén nem egy külön láncszem, de a korábbi nemzedékek láncolatának szervesen összefüggő része, és így ő a családnak és hazának nem csak jelenét, de a múltját is képviseli.

Az ember a szenvedésre és a fájdalomra született, de természete a derût is igényli, miként a virág a napsugárt.