Jean-Michel Maulpoix

Ezt kell szeretni, ami magával sodor és szétszed, mert ez a mi javunk. Ezeket a kaland nélküli napokat, ezeket az egyforma mozdulatokat, az elveszettnek tûnő időt, a hamis remény elhagyását, az eső utáni lágy estét, a meg nem születendő gyerekeinket (...), a keresztet, a táskát és a fedőt, ezekkel a fonott virágokkal, a rosszul megfogalmazott panaszokkal és nedves zsebkendőkkel együtt.

Az író kitalált lény. Megálmodjuk, de sohasem találkozunk vele. Nem létezik, csak úgy tesz, mintha élne. Pusztán egy név, közmegegyezéssel vagy kései legendával létrehozott kép, egy több emberből összeállt magányos ember.

A halál törékeny, akár a szerelem. A halál a legszebb elképzelés bennünk, az alapelv, az édes és korláttalan ábránd, az a kicsit sem őrült gondolat, amely miatt még élhető számunkra az élet.

Vállamon ezzel az élettel, és annyi másikkal a fejemben, összehúzom magamon testemet.

Szeretek rágyújani a tenger közepén. Apró, vörös pont a kéken. Egy izzó, sercegő, forró pont. Azt jelenti, élek: mag vagyok, embertörmelék, könnyekben úszó lélekmorzsa, kész letérdelni vagy akár eltûnni.

Határaid bizonyosak: cselekedj úgy, hogy tényleg tieid legyenek. Ne élj vissza a feledéssel. Õrizd a reményt a szükség óráira: számvetésed beletelik néhány napba.

Egyik szót a másik mellé fektetve szívünket hosszú pórázra engedjük, S mint kutyát visszahívjuk, amint távolodik.

Az ember, aki a tengert nézi, szerelemtől sújtott gyerek.

Nyomorúságunkon fényesség e halálközeli szépség. Amiből aztán könyveket írunk, képeket festünk és zenét szerzünk. Hogy megpróbáljuk magunkhoz szorítani a nappalt. Ujjbegyünkkel kísérjük, ameddig csak tudjuk, az idő múlását.

Azon elmélkedünk, hogyan maradjunk állva ebben a hústömegben. A föld nem olyan finnyás: kér a csontunkból.

A test és a kar nem mozdul, vagy alig. Csak az ujjak hegye remeg kissé, mint amikor egy szeretett archoz közelít. Épp nem érint semmit, főleg nem egy forró, eleven testet, hanem csak észrevétlen útitársát, a hópelyheken pókhálóját szövő halált.

Amikor a vonat elindul, az ottmaradóknak csöndesen intenek az ablak mögül, mondatoktól felpuffadt szerelmes tekintetükkel istenveledeket suttognak.

A világ tágas, ismeretlen vidék, amit a teraszokról szemlél az ember.

Magukkal cipelik a menny reménységét, az irányítja viselkedésüket: a holnapért megéri ez a sok durva mozdulat, verejték, vérszegény várakozás. Az eljövendő élet szebb lesz, mint az, amelyik elmúlt.

Helyenként füstjeleket váltunk a magunkfajtákkal. Széttárt karokkal magunkra maradunk az úton, s láthatatlan könnyektől nedves porán nyammogunk. Kevés időt töltünk itt: néhány szó, néhány mondat, semmiség a csillagos ég alatt, csak ennyi a világ egyéb dolgai közt.