Helyenként füstjeleket váltunk a magunkfajtákkal. Széttárt karokkal magunkra maradunk az úton, s láthatatlan könnyektől nedves porán nyammogunk. Kevés időt töltünk itt: néhány szó, néhány mondat, semmiség a csillagos ég alatt, csak ennyi a világ egyéb dolgai közt.

Kapcsolódó idézetek

1. Egy hídon akkor kelünk át, mikor elérkezünk hozzá, azután felégetjük magunk után. Semmi sem jelzi, hogy ott jártunk, csak a füst szagának emléke és azé, hogy könnybe lábad a szemünk. Tom Stoppard
2. Csókoljuk egymást, együtt pihenünk, Áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk, Halvány az ajkunk, könnyes a szemünk, Sápadt a lángunk. Ady Endre
3. Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain. Weöres Sándor
4. Várt rám a szabad ég, s elnyelt a szakadék. Áldatlan múlt az, ami volt. Máshol nincs menedék, lángom csak veled ég. Számomra rég csak te vagy az út!
5. Valamit adtunk a világnak magunkból. Semmit nem vettünk el cserébe. Nincs már nálam belőled, csak a nevetésed. Te még egy ideig hordozod közömbössé érlelt tekintetem. Óvatlanul tör majd rád. Egy macskaköves hajnalon. Albert Tímea
6. Apró dolgok vagyunk, mi emberek. Nagyon keveset jelentünk. Az életünk szûkös és rövid, és az álmaink, legyenek bármilyen nemesek is, nem fogják megváltoztatni a csillagokat az égen.
7. Olyan mintha elfelejtettük volna, kik vagyunk. Felfedezők, kutatók vagyunk, nem pedig tûzoltók... Régen az égre néztünk és azon töprengtünk, hogy hol a helyünk a csillagok között. Most lefelé nézünk, és csak fészkelődünk a porban.
8. Vannak a léleknek félelmetes viharjai, amelyben ég, föld, nap, éjszaka, élet, halál, minden összekeveredik egyetlenegy rettenetes borzalomban. A valóság elveszti jelentőségét. Felfoghatatlan dolgok tiporják le az embert. A semmi viharrá változott, az égbolt elhalványult, a végtelen kiürült. Távol állunk mindentől, a halált leheljük magunkba, csillagokra szomjazunk. Victor Hugo
9. Amiért könnyezünk, az magunk temetése. Melléd ül egy angyal, de elmenekülsz buta érveléssel, Félsz érinteni szárnyát, mert a múlt csontig égett. Énekelsz, beszélsz, vitatkozol, mondod, csak mondod A fél krajcárt sem érő bölcsességet. Kormorán
10. Kereslek néptelen utakon, de csak a semmi vár, Dörögve zúgnak a betonon lánctalpas éjszakák. Falakról bámul az unalom, csak a csend szól rám, Csillagok hullnak, születnek újak, és te messze jársz. P. Mobil