Jean-Paul Sartre

Vannak percek, amikor az ember úgy érzi, hogy azt tesz, amit akar, előremehet az időben vagy hátrafelé, s hogy ennek semmi jelentősége; és vannak percek, amikor az embernek az a benyomása, hogy a hurok összeszorult, és ilyen esetekben semmit sem szabad elvétenie, mert megismételni semmit sem lehet.

Nincs olyan mûszer, amivel meg lehetne állapítani, hogy az ember döntése helyes-e vagy helytelen. Ezért az ember minden döntése után tele lesz szorongással, hogy helyesen döntött-e.

Minden létező ok nélkül születik, gyöngeségből él tovább, és véletlenül hal meg.

Egymást szeretni annyi, mint gyûlölni a közös ellenséget.

Az ember csak akkor valósítja meg önmagát, ha vállalja a "kilátástalan cselekvés hősiességét".

A gondolatom én vagyok: ezért nem bírom abbahagyni. Létezem, mert gondolkodom... és nem tudom megakadályozni, hogy gondolkodjam.

Az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi.

Ki szeresse a szegényeket, ha a szegények nem szeretik egymást?

Ha az ember magányosan él, már azt sem tudja, hogy mit jelent elmondani valamit: a valószerû a barátokkal együtt tûnik el. Az ember az eseményeket is hagyja folyni a maguk kedve szerint; hirtelen embereket lát felmerülni, akik beszélnek, akik elmennek, se füle, se farka történetek közepébe csöppen.

Három óra: mindig túl kései vagy túl korai időpont ahhoz, amit az ember éppen csinálni akar. Furcsa időpont.

A gazdagok háborúiban a szegények halnak meg.

Az elkötelezettség tettekben nyilvánul meg, nem puszta szavakban.

A tények lassúk, lusták, barátságtalanok; ha muszáj, alkalmazkodnak ahhoz a rendhez, amelybe be akarom sorolni őket - de ez a rend külsődleges számukra.

Emlékeim olyanok, mint az aranytallérok az ördög bugyellárisában: amikor kinyitja az ember, lehullott falevelet talál helyükön.

Azt hiszem, ha naplót vezetünk, ez a legnagyobb veszély: az ember mindent eltúloz, folyton lesben áll, örökösen erőlteti az igazságot.

Az élet a kétségbeesésen túli oldalon kezdődik.

Minden szónak következményei vannak. És minden hallgatásnak is.

Az ember először létezik, önmagára talál, feltûnik a világban, és csak azután definiálja önmagát. Az exisztencialista szemlélet szerinti ember kezdetben semmi: ez az oka, hogy nem definiálható. Csak később válik azzá, és olyan lesz, amilyenné önmagát alakítja.

Azzal is választok, ha nem választok semmit.

Az ember sorsa önmagában van.