Jean-Paul Sartre

Meggyőződéses materialista létemre eposzi idealizmusomnak az a szerepe, hogy mindhalálig kárpótoljon olyan sérelmekért, amelyeket nem szenvedtem el, olyan szégyenért, amelyet nem éreztem.

A jól megírt könyv soha nem árthat.

Szükségem volt Istenre, megadták, be is fogadtam, anélkül, hogy tudtam volna: őt kerestem. S mivel nem vert gyökeret a szívemben, egy darabig tengődött bennem, majd elhalt.

Minél képtelenebb az élet, annál kevésbé elviselhető a halál.

Elhagyatottságomra nem gondolok soha; egyfelől nincs szavam megnevezésére, másfelől észre sem veszem: hiszen szakadatlan gondoskodnak rólam; a magány az életem szövete, minden gondolatom alapja, örömeim anyaga.

Az elkényeztetett gyerek nem szomorú; csak unatkozik, mint egy király. Mint egy kutya.

Tiszteltem tanítómat két okból is: jót akart nekem, és rossz szagú volt a lehelete. Igen, a nagyok legyenek csúnyák, ráncosak, kellemetlenek; ha megöleltek, szinte jól esett, hogy enyhe viszolygást kell leküzdenem: ez bizonyította, hogy nem is olyan könnyû jónak lenni.

Egyazon ihlet alakította ki Isten mûveit s a nagy emberi alkotásokat; ugyanaz a szivárvány szikrázott a vízesés habjain, bujkált Flaubert sorai között s villant meg Rembrandt fény árnyékain: a Szellem.

Szememen keresztül mérgezett szavakat szívtam magamba, sokkal dúsabbakat, mint amilyeneket tudtam; s valami különös hatalom a szavak erejével újrateremtette bennem olyan őrültek történetét, akikhez semmi közöm nem volt, a marcangoló szomorúságot, egy egész élet lassú pusztulását: hátha megfertőznek a szavak, s halálos lesz a mérgezés? Szívtam magamba a szót, engem szívott magába a kép, s végeredményben csak az mentett meg, hogy a két egyidejû veszedelem kölcsönösen semlegesítette egymást.

A könyvek voltak az én madaraim és madárfészkeim, háziállataim és istállóim és rétjeim; a könyvtár az egész világ tükörképe volt; s a tükörképben megvolt az eredeti minden mélysége, változatossága, váratlansága.

Szabadjára engedtek a könyvtárban, s én elindultam az emberi bölcsesség ostromára.

Egy pillanat múlva értettem: a könyv beszél. Áradtak belőle az ijesztő mondatok, mint megannyi százlábú, csak úgy nyüzsögtek a szótagok és betûk, nyújtogatták kettős magánhangzóikat, rezegtették a dupla mássalhangzókat, az orrhangokat, a zöngéseket, közben-közben szünetek és sóhajok; tele voltak ismeretlen szavakkal ezek a mondatok, megrészegedtek önmaguktól, önnön tekervényeiktől, velem mit sem törődve; olykor eltûntek, még mielőtt megérthettem volna őket, máskor már előre tudtam, mit mondanak, ám ők csak hömpölyögtek tovább, el nem engedtek volna egy vesszőt sem.

Az alsóbbrendûekkel úgy bánok, mint velem egyenlőkkel; kegyes csalás ez, hogy boldoggá tegyem őket, s úgy illik, hogy felüljenek nekem, legalább bizonyos határig.

A Jó szívem legmélyéből fakad, az Igazság ifjú életem ködéből.

Nem érem be azzal, hogy jó a természetem; próféta akarok lenni: a gyerekszáj hirdeti az igazságot. A gyerekek még közel állnak a természethez, a szél és a tenger rokonai, dagadó szavaikból nagy és homályos igazságok szólnak azokhoz, akiknek fülük van a hallásra.

A rossz vágyak, a rossz gondolatok, ha egyáltalában jelentkeznek, kívülről jönnek, s mihelyt belém hatolnak, erejüket vesztik, elfonnyadnak: bennem nem lel talajra a rossz.

Nem vagyok vezér, nem is akarok az lenni. Parancsolni, engedelmeskedni - a kettő összetartozik.

Nem elég meghalni: jókor kell meghalni.

Jó apa nincsen, ez a szabály; nem a férfiakat kell okolni érte, hanem a végleg megromlott apa-gyermek viszonyt.

Anne-Marie, a leány, egy széken töltötte gyermekkorát. Megtanították unatkozni, egyenesen ülni, varrni. Egyhez-máshoz volt tehetsége, de előkelőbbnek vélték parlagon hagyni; ragyogó szépségét gondosan eltitkolták előtte.