Jean-Paul Sartre

A szabadság az, hogy mit kezdesz azzal, amit veled tettek.

A három óra mindig túl késő vagy túl korai, hogy bármit is csinálj.

Az embernek meg kell alkotnia saját magát: mivel a szabadságunk adott, lépten-nyomon választanunk kell, ami felelősséggel ruház fel bennünket.

Onnan tudod, hogy valaki szeret, hogy az ő társaságában szabadabbnak érzed magad, mint amikor egyedül vagy.

Nem sajnáltam én semmit a világon. Persze egész csomó dolog volt, amit sajnálhattam volna: a mantahilla ízét, a nyári nagy fürdéseket a Cadiz melletti kis öbölben. De most a halál mindenről lefosztotta a szépséget.

- Nem szeretsz már? - Nem tudom. (...) Azt hiszem, még mindig szeretlek. Csak éppen nem érzem.

Az életben az ember elkötelezi magát, és ezzel saját portréját rajzolja.

Minden választás egyben elutasítás is.

Adott a cél és az eszköz, a kiszabott feladat; az ember felemelkedik a legsúlyosabb, legalacsonyabb felhők fölé, kezével fényes és feszes héjat érint, ez a mennyezet; vannak további mennyezetek is, egyre világosabb, egyre vékonyabb héjak, és lehet, hogy egészen fenn az ég kékje van.

A pontosan körülhatárolt lehetőségek, az előre megírt, kiolvasható sors, a könnyen belátható, áttetsző foglalatba zárt jövő (...), mindez megöli az álmokat: csak azt akarhatjuk, amire képesek vagyunk. Ez a mértéktartás teszi az embert dühöngő őrültté, ez kelti föl a legtébolyultabb, rövid távú becsvágyat.

Aggályos széplelkek, akik a holtakból az élők, elsősorban a saját magatok épülésére akartok hasznot húzni, keressétek - ha úgy tetszik - szertelenségében a szenvedély nyilvánvaló bizonyítékát. Csakhogy a szenvedély éppen olyan sokféle, mint maga az ember: van közöttük emésztő és tûnődő, ábrándos és gondterhes, gyakorlatias, elvont, pepecselő, rohanó, és még sok száz.

Semmi sem nyomorúságosabb, mint az a mélabús vakmerőség, amely a holdat akarja, s aztán úgy eped el, hogy nem szerezte meg.

Senki ne akarja bemesélni azt, hogy tisztában volt saját zsenialitásával: a zseni ostoba kaland, tudja, hogy mit mer, de azt már nem, hogy mit ér.

Senki sem cinikus. Gyötrelem nélkül gyötrődni a szentek mulatsága. De csak egy bizonyos pontig: ezeken a szüzeken előbb-utóbb stigmaként ütközik ki bujaságuk, a nagylelkûekről pedig kiderül, hogy fösvények. Ha viszont felfedezik magukban a tulajdonképpeni rákfenét, szent mivoltukat, akkor, mint minden bûnös, az igazolást hajszolják. Tintoretto nem szent; tudja, hogy az egész város elítéli eljárásait; ha mégis konokul kitart mellettük, azért teszi, mert önmagának ad igazat a várossal szemben.

Soha nem éreztem magamat egy "tehetség" boldog tulajdonosának; egyetlen célom volt csak, megváltsam magamat - üres kézzel, üres zsebbel -, a munka és a hit révén. Ennek folytán puszta választásom nem is emelt senki fölé: felszerelés nélkül, felkészültség nélkül, mindenemet bedobva láttam munkához, hogy mindenestül megváltsam magamat.

A kultúra nem ment meg semmit és senkit, nem is igazol, de emberi alkotás: az ember önmagát vetíti belé, magára ismer benne; csak ebben a kritikus tükörben látja meg tulajdon képét.

Elintéztem magamban, hogy életem múlását ellenállhatatlan vonzóerőként érzékeljem, amely esetleg akaratom ellenére is állandóan arra kényszerít, hogy új meg új lépést tegyek előre.

Mindig szívesebben vádoltam önmagamat, mint a világegyetemet; nem kedélyességből, hanem azért, hogy csak önmagamnak köszönhessem, ami vagyok.

A puszta szándék még nem tesz hőssé senkit; a bátorság és a tehetség sem elegendő hozzá, még szörnyek és sárkányok is kellenek.

Nem elég ám az, hogy az embernek szeme van (...), meg kell tanulnia látni.