Jodi Lynn Picoult

Az a legnagyobb baj, hogy sohasem azt az embert akarjuk, akit akarnunk kéne.

Különbség van aközött, hogy az embert valami boldoggá teszi, és aközött, hogy valami nem teszi boldogtalanná. A trükk éppen abban van, ha az embernek sikerül elhitetnie saját magával, hogy a kettő egy és ugyanaz.

Amikor valakire rátekintünk, nem minden tárul a szemünk elé a maga teljes valójában.

A halál után nincs visszatérés, és nem lehet megnézni, miből szálltunk ki. Bocsánatot sem lehet kérni a dologért. Nincs folytatás... A halált nem lehet uralni. Mindig ő az, aki felülkerekedik.

Az öngyilkosság végső állítás, egy búcsúzóul odavágott káromkodás a világnak.

Ha valaki mindig arra figyel, hogy az emberek mit gondolnak róla, akkor vajon nem felejti el, kicsoda ő igazándiból? Mi van, ha az arc, amit a világ felé fordít, csak egy maszk, ami alatt semmi sincs?

A siker garanciája pedig éppen az, hogy merje szabadjára engedni, aki benne van, még akkor is, ha egy olyan személyiséggel szembesül, aki valójában nem szeretne lenni.

Nem azért szeret az ember valakit, mert az tökéletes. (...) Annak ellenére szereti, hogy nem az.

Nem kell ahhoz egy egész életet leélni, hogy az ember ráébredjen: ritkán kapjuk azt, amit megérdemelnénk.

Talán nem is attól vagyunk azok, akik vagyunk, hogy mit teszünk nap mint nap; ennél sokkal többet számít, hogy mire vagyunk képesek akkor, amikor senki sem számít rá.

A szerencse olyan, mint az agyag, bármikor újra lehet formálni, de az ember csak a sajátját tudja átgyúrni, a másét nem, és ezzel nem mindenki elégszik meg.

Ha az ember azt játssza mindig, hogy ő is egy film szereplője, akkor sosem kell azzal foglalkoznia, hogy papírból vannak-e a falak, a kaja mûanyag-e, és hogy a szavak, amelyeket kimond, azok tényleg a sajátjai-e.

Hazudj magadnak, amíg a hazugság igazsággá nem válik.

Az ember teherbírása olyan, mint a bambuszé, amely sokkal rugalmasabb, és többet bír, mint gondolnánk.

Van az életben néhány olyan pillanat, amikor az ember úgy érzi, az életútja kettéválik előtte, s bármelyik göröngyös ösvényt választja, a szeme ezután mindig a másik felé sandít, mert azt érzi, hibázott, mégiscsak a másik irányba kellett volna mennie.

A tényeket nem lehet letagadni, legfeljebb a lencsét lehet cserélni, amelyen át az ember nézi őket.

Ha egyedülállóval találkozunk, mindegy, mit mond, de biztos, hogy nem azért van egyedül, mert élvezi a magányt, hanem mert már megpróbált beilleszkedni a világba, de az emberek újra meg újra kiábrándítják.

Biztonságosabb szeretni olyat, aki sosem fog viszontszeretni, mert nem veszíthetjük el, ami sosem volt a miénk.

Amíg él benned a gyûlölet, az egyetlen ember, aki szenved emiatt, te vagy.

Minden szülő tudja, hogy egyformán kellene szeretnie a gyerekeit, de valahogy mégsem így sülnek el a dolgok.