Jodi Lynn Picoult

A gyémánt csak egy kő, ami hatalmas forróságnak és nyomásnak van kitéve. A különleges dolgok mindig ott rejtőznek, ahol senki sem keresgél.

Azok az emberek, akiket sarokba szorítanak, foggal-körömmel küzdenek azért, hogy ismét kikerülhessenek onnan. Némelyek számára ez a küzdelem ökölharcot jelent. Mások pedig pert indítanak.

Ez a házasság valódi nyelvezete: morzézunk egymásnak, s közben a szünetekben vacsorázunk, fürdetünk, fektetünk.

Egy égő házban előjön az emberből a hatodik érzék. Nem látsz semmit a füst miatt. Nem is hallasz semmit a tûz harsogó robajától. Nem érhetsz hozzá semmihez, mert akkor véged.

Ha az embernek van egy testvére, s az meghal, akkor az ember nem mondja többé, hogy van testvérem? Vagy akkor is testvérek maradunk, amikor az egyenlet egyik felét leradírozzák?

Az ügyvédi etika és a hétköznapi morál nem feltétlenül jár kéz a kézben.

Nem mindenki hal meg öregkorában. Az embert elütheti az autó, lezuhanhat vele a repülő. Félrenyeli a mogyorót, és megfullad. Soha semmire nincs garancia, legkevésbé a jövőre.

Ha a lángok már a sarkad nyaldossák, akkor egy-két falat le kell dönteni ahhoz, hogy menekülni tudj.

Hogy mi etikus egy ügyvéd számára, és mi az a világ többi része szemében, eléggé különbözik egymástól.

Mindenkinek van valamije, amibe kapaszkodhat.

Egy gyerek oly sokféleképpen szenvedhet sérülést, hogy egyetlen ember nem is látszik elégnek, hogy megvédje.

Egy szülőt kétféleképpen tehet tönkre a gyereke gyógyíthatatlan betegsége: vagy összeomlik tőle, vagy állja a csapást, és emelt fővel várja a következőt. Ebből a szempontból nagyon hasonlóvá válunk magukhoz a betegekhez.

Ugyan az orvosok a stratégák, akik felvázolják egy-egy csata menetét, de a nővérek azok, akik valamennyire is elviselhetővé teszik ezt az egész hadiállapotot.

Egyszer vacsoravendégeink voltak, és hallottam a papámat, amint azt mondja, hogy ő már nagyon is benne van a korban, de lélekben huszonegy évesnek érzi magát. Szóval, biztos van az embernek olyan életkora, amelyet úgy kikoptat magának, mint a kedvenc helyét a díványon, vagy még inkább: olyan kényelmesre tágít, mint egy cipőt.

Ha már tudjuk, hogy meg kell halnunk, nem jobb megválasztani az időt és a helyet, mint várni, mikor hull le ránk pallosként a végzet?

Minden történet az igazság apró magvából szökik szárba, nem? Ha nem így lenne, a mesék nem lennének többek vattacukornál - múló ízfoszlányok az üres levegő körül.

A lelki mozgatórugók sokszor egészen mások, mint hisszük.

Hogy jut el valaki onnan, hogy nem tud hasznos lenni, odáig, hogy akkor inkább rombol? És akkor most őt kell vádolni, vagy pedig azt, aki nem fogta vissza?

A gyerekek sokkal gyorsabban nőnek ki minket, szülőket, mint ahogy mi leválnánk róluk.

Jobb hallgatni - akkor az ember kevésbé zavarja össze a saját életét, meg másokét is.