Jodi Lynn Picoult

Engedjük szabadjára gyászunkat, bánatunkat, adjuk ki dühünket is, szembesüljünk belső ürességünk érzésével, és közben gondoljunk arra, hogy Isten odafigyel ránk.

Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket? Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni?

A suttogást még csak hallanod sem kell, máris tudod, hogy rólad beszélnek.

Lám, hiába ragaszkodunk foggal-körömmel a magunk fájó, keserédes emlékeihez, annak az emlékéhez, aki itt hagyott minket - mi mégiscsak itt vagyunk, ebben a világban. Az élet pedig olyan, mint a dagály: először észre sem venni, hogy történik valami, aztán egy nap arra ébredünk, hogy mennyire lerombolták a hullámok a fájdalomból rakott partfalat.

Fény van egy fénylény belsejében (...), és megvilágítja az egész világot.

Minden papnak hozzá kell szoknia a halál gondolatához, de attól, hogy megtanuljuk elfogadni, még nem lesz könnyebb feldolgozni.

Amikor megszülöd a lányod, meglátod azt az embert, aki a halálod napján fogja majd a kezed.

Azt mondják, az Isten csak annyi terhet rak egy ember vállára, amennyit az elbír. Ez rögtön felvet egy nagyon fontos kérdést: egyáltalán miért akarná az Isten, hogy terheket cipeljünk?

Ha az ember letép egy pitypangot, kettő nő ki a helyén. Ha úgy tetszik, a jelenség a mi kis börtönvilágunk botanikai megfelelője. Csukd le valamelyikőnket, helyette két másik lesz odakinn.

Anyákkal gyakran előfordul, hogy felnőtt gyermekükre nézve is kórházi takaróba bugyolált kisbabájukat látják.

Két egymást szerető ember együttléte alatt kialakul egyfajta koreográfia. Lehet, hogy észre sem veszik, de a testük egymásra hangolódik: egy nyakcirógatás, egy simítás a hajon. Egy gyors csók után levegővétel, majd egy hosszabb csók, mialatt a férfi keze a blúz alá nyúl. Létezik egyfajta menetrend, megszokott rutin, de nem a szó "unalmas" értelmében. Egyszerûen arról van szó, hogy mindketten megtanulják a másikat, egymáshoz alkalmazkodnak, és ezért történik, hogy amikor hosszú ideig egy és ugyanaz a partner, a fogak nem koccannak össze, az orrok és a könyökök nem ütköznek.

Amikor valaki meghal, akkor nem az ő élete az, amelyik megállt abban a pillanatban.

Az élet lényegében az, ami akkor történik, amikor a "mi-lett-volna-ha" események nem következnek be. Amikor az ember álmai, reményei vagy félelmei nem válnak valóra.

Az ember részben attól lesz felnőtt, hogy megtanul nem túlságosan nyíltnak és őszintének lenni, és bizonyos helyzetekben inkább hazudni, semmint megsérteni valakit az igazsággal.

Nem hinném, hogy bárki bármin keményebben dolgozna, mint egy serdülőkorú azon, hogy elfogadják, befogadják a többiek. Még az Egyesült Államok elnöke is olykor elmegy szabadságra, a légi irányítók is lazítanak néha, de ha megnézünk egy átlag iskolás gyereket, az napi huszonnégy órában és az egész iskolaévben, szünet nélkül görcsöl (...) azon, hogyan lehet betörni a belső körbe, a kiválasztottak szentélyébe. Nos, itt a trükk: nem rajtunk múlik. Csak az a fontos, hogy mások mit gondolnak arról, hogyan öltözöl, mit eszel ebédre, mit nézel a magasságos tévében, milyen zenét hallgatsz az iPodon. Mindig is azon törtem a fejem, hogy ha csak a mások véleménye számít, akkor vajon lehet-e az embernek egyszer az életben sajátja?!

Kérdezzétek meg bármelyik középiskolás lányt, hogy szeretne-e menő lenni, és azt fogja mondani, hogy ugyan, dehogy. Pedig az igazság az, hogy ha a sivatagban haldokolna a szomjúságtól, és választania kellene egy pohár víz és az azonnal ható, szájon át bevehető, porított népszerûség között, akkor feltehetőleg az utóbbit választaná. Nem vallhatjuk be, hogy kell a népszerûség, ez a lényeg - mert akkor mindjárt kevésbé vagyunk menők. Ahhoz, hogy az ember tényleg közkedvelt legyen, úgy kell tennie, mintha annak születne, és kész, miközben a valóságban legfeljebb azzá teszi magát.

Attól még, hogy az embernek valakivel közös a DNS-készlete, még nem kell, hogy legyen bennük bármi közös ezen felül.

A nők boldogságtudata idővel csökken, feltételezhetően amiatt, hogy esetükben az egyenlőség elve egyre jobban érvényesül a munkaerőpiacon.

A magasabb fizetést általában nagyobb boldogsággal kapcsolják össze, de ahogy nő az összeg, úgy csökken a boldogságnövekedés mértéke. Például az évi ötvenezer dollárt kereső sokkal boldogabbnak vallotta magát, mint a huszonötezres fizetést húzó társa. A boldogságnövekedés viszont százalékarányban sokkal kisebb, ha ötvenről emelik százra a fizetést.

Az ember megteszi, amit meg kell tennie, hogy bebetonozza pozícióját a falkában. És a legjobb módszer arra, hogy az ember felül legyen, az, ha másoknak a fejére lép.