Jodi Lynn Picoult

Rajta áll, megteremti-e valaki magának a jövőbeni emlékeit, vagy sem.

Minden tûzvész egy kicsiny parázzsal kezdődik. Csak tudni kell, hol keressük.

A tûzben az az érdekes, hogy alattomos - lopakodik, nyalakodik, aztán a válla fölött hátranéz, és kiröhög. És gyönyörû is, a rohadt életbe. Mint a naplemente, ahogy vörösbe borít mindent maga körül.

A csatába induló hős szerepe ugyan nem lebecsülendő, de ha a dolgok mélyére nézünk, akkor az igazi történet ahhoz kapcsolódik, akit hátrahagytak.

Két oka van, ha az ember nem mondja meg az igazat - vagy mert hazugság révén megkapja, amit akar, vagy mert a hazugsággal megvédi a másikat valamitől.

Ha az ember csak ücsörög, és töri a fejét, hogy milyen forró lesz majd a tûz, akkor sohasem jut még a közelébe sem.

A gyermekmosoly olyasmi, mint a tetoválás: örökre szóló mûremek.

Mindenki tudja, hogy a kicsik rajzfilmfigurának képzelik magukat - úgy gondolják, ha egy vasdarab a fejükre esne, akkor fölkaparnák önmagukat a járdáról, és mennének tovább.

Az ember összeragasztja, ami eltörött, de mindig tudni fogja, hol vannak a törésvonalak.

A szabályokat akkor sem szabad megszegned, ha úgy látod, hogy körülötted mindenki megszegi őket. Mert ha te is megszeged - meg mindenki más -, akkor az egész világ nagyon félelmetes hellyé válik. (...) Ezért a legjobbnak tûnő dolgot nem tehetjük meg, helyette úgy kell cselekednünk, hogy az a leghelyesebb legyen. (...) A legjobb dolog az, amiről te úgy gondolod, hogy meg kellene tenned. A leghelyesebb pedig az, amiről az adott helyzetben tudni lehet, hogy azt kell tenni - és ehhez nem csak magadra kell gondolni, hanem más egyéb dolgokra is: kinek mit okozol ezzel, mi történt korábban, mi vezetett idáig, és mit írnak elő a szabályok.

Senki sem akarja beismerni, de mindig történnek rossz dolgok. Talán mert ez az egész egy láncolat - valaki réges-régen tett valami rosszat, így kezdődött az egész. Aztán valaki más is rosszat cselekedett, s ez arra vezetett, hogy a harmadik is elkövetett valamit, és így tovább... Mint abban a játékban, amely úgy zajlik, hogy valaki a másik fülébe súg egy szót, azt továbbsúgja, és a végén valami egészen fura dolog sül ki belőle. Persze az is lehet, hogy a rossz azért történik, mert különben elfelejtenénk, hogy milyen a jó.

Matematikai formulába öntötte a boldogságot: Va per Vá, azaz a valóság osztva a vágyakkal. Ebből az következik, hogy a boldogsághoz két út vezet: az ember vagy javít az őt körülvevő valóságon, vagy pedig lejjebb adja a vágyait. (...) Ha a valóságot elosztod a vágyakkal, akkor megkapod a boldogsághányadost. Ha viszont fordítva csinálod (a vágyakat osztod el a valósággal), akkor nem a boldogság ellenpárját kapod... hanem a reményt. (...) Ha a valóságot adottnak vesszük, akkor a vágyaknak nagyobbnak kell ennél lenniük, hogy megteremtődhessen az optimizmus. Másrészt viszont igaz, hogy a pesszimista olyasvalaki, akinek a vágyai kisebbek a valóságnál, mint az egyre kisebb törtszámok az osztáskor. Az emberi lét alapja, hogy ez a szám a nulla felé közelít, de sose éri el - a reményt sose adjuk fel, ugye? Visszajön csőstül, ha muszáj.

Olyan üresnek éreztem magam, hogy már attól féltem, egyszer csak elvisz a szél. Hogy olyan leszek, mint egy elszabadult héliumos léggömb, ami olyan messzire emelkedik föl, hogy hiába rikító a színe, mégis belevész a levegőébe. (...) Akkor ébredtem rá, miből lesznek azok a kóbor ballonok az égen: a ballon a szerelem, ami kicsúszott a kezünkből.

Gyermekkorunkban megvan a saját nyelvünk, ami nem olyan, mint a francia vagy a spanyol vagy bármi, amit elkezdünk negyedikben. Úgy születünk, hogy ezt tudjuk, de aztán el is veszítjük. Hétéves kor alatt mindenki folyékonyan beszéli a "ha" nyelvet. Töltsél csak el egy kis időt egy 100 centisnél nem magasabb egyénnel, és meglátod! Mi lenne, ha egy hatalmas madárpók mászna elő abból a lyukból ott, a fejed fölött, és jól nyakon csípne? Mi lenne, ha az egyetlen ellenmérget egy hegy tetején őriznék bezárva? Mi lenne, ha túlélnéd a pókharapást, de úgy, hogy csak a szemhéjadat tudnád mozgatni, és pislogással kéne kimorzéznod az ábécét? Az már nem számít igazán, hogy milyen messzire jutsz a kitalálósdiban, a lényeg, hogy ebben a világban még minden lehetséges. A gyerekek úgy gondolkoznak, hogy tárva-nyitva vannak a világra, és szerintem akkor lesznek felnőttek, amikor lassan becsukódnak.

A nyár szerintem afféle kollektív tudattár. Mindenkinek van emléke arról, milyen dallamosan közeleg a fagyis; hogy égeti az ember combját lecsúszás közben a szinte áttüzesedett fémcsúszda. Mindnyájan hevertünk már hanyatt fekve, csukott szemmel, lüktető szemhéjakkal, és arra gondoltunk, még egy kicsit tartson ez a nap, és legyen sokkal hosszabb, mint az az utolsó, amikor egy egészen más irányba indulunk el.

Ha most leszállnának a marslakók, és megvizsgálnák, miért születnek a Földön gyerekek, arra jutnának, hogy a legtöbb embernek véletlenül lesz gyereke, mert akkor éjjel túl sokat ittak.

A szeretet táplálkozás: a másik személyből táplálkozunk, aki szinte a vérünkbe ivódik.

Az embernek csak arra kell haladnia, ahol a sok vonal összefut, és remélnie a legjobbakat.

Hány éves az ember a mennyben? Mert ha odafönt tényleg a mennyország van, akkor világos, hogy ott mindenki a legjobb formájában mutatkozik. Nem hinném, hogy azok, akik öreg korukban halnak meg, mind fogatlanul és kopaszon járkálnak a felhők között. Ez persze egy csomó további kérdést vet fel. Aki felakasztotta magát, az vajon kékre püffedten, kilógó nyelvvel sétálgat? Ha a háborúban valakinek levitte a lábát egy akna, akkor féllábon csinálja végig az örökkévalóságot? Szerintem választhatsz. Kitöltöd a jelentkezési lapot, amiben megkérdik, hogy csillagos vagy felhős kilátást szeretnél-e, hogy csirkét, halat vagy mannát kérsz-e vacsorára, és hogy hány évesen szeretnél mutatkozni a többiek előtt.

Gondoltatok valaha arra, hogy kerültünk ide? (...) Mr. Hume, aki a tudományt tanítja, valami őslevesről beszélt, ami tele volt biogázokkal meg sárfoszlányokkal meg szénatomokkal, s ezek valahogy megszilárdultak, és lett belőlük galléros-ostoros egysejtû, a choanocyta. Bár ez inkább úgy hangzik, mint valami nemi betegség, s nem mint az evolúció első láncszeme... De még ha el is jutottunk odáig, még mindig hatalmas ugrás kell, hogy az amőbából majom, abból meg ember legyen, aki gondolkodik. És ami az egészben a legelképesztőbb - függetlenül attól, miben hiszünk -, hogy kezdetben volt a nagy semmi, aztán most mégis itt vagyunk, és a megfelelő idegsejtjeink a megfelelő időpontban kisülnek, és ettől képesek vagyunk döntéseket hozni. És még ennél is elképesztőbb, hogy ezt a sima mûködést, amire oda se kell figyelni, annyira természetesen jön belőlünk, szóval, még ezt is sikerül szétzilálnunk.