Jodi Lynn Picoult

Senki sem maradhat örökké egy helyben. Még azok körül is megváltozik a világ, akik különben jószántukból nem mozdulnának.

Lehet, hogy a Sors nem olyan, mint egy tó, amelyben az ember úszkál az élete során, hanem inkább maga a horgász, aki tart minket a botja végén, hadd úszkáljunk ide-oda, amíg ki nem fáraszt, s akkor feltekeri a zsinórt.

Ha olyan világban élnénk, ahol a szabályokat felülírnák az érzelmek, akkor nagyon kényelmetlenné válna számunkra az élet.

Kissé rekedtesen törnek elő belőlem (...) a szavak; túl sok időt töltöttem azzal, hogy sohase mondjam ki őket... Az ember elhitetheti magával, hogy egy kapcsolat alapja az őszinteség, de tulajdonképpen még ez az alapigazság sem igaz. Az ember nagyon is hajlamos a hazugságra, ha úgy gondolja, ezzel megkíméli magát vagy akit szeret, a fájdalomtól.

Olyan van, hogy az ember szeret valakit, ugye, csak azt nem szereti, ahogy az illető bonyolítja az életét?

Néha rájön az ember, hogy bekötött szemmel megy át a saját életén, és megpróbálja eltagadni, hogy maga kötötte szorosra a csomót a vakká tévő kendőn.

Két ember kell egy mûködő hazugsághoz: az, aki mondja, és a másik, aki elhiszi. (...) Ha az ember nem tesz fel kérdéseket, nem biztos, hogy attól fél: az arcába hazudnak. Inkább attól tart, hogy megmondják neki az igazat.

Ha az ember eltéved, vagy elviszik, és maga sem tudja, hol van, akkor is van valahol. Csak éppen nem ott, ahol lennie kéne.

Az ember erről álmodik éjszaka. Nappal látja, hogy kilométeres akadályok tornyosulnak közte és a vágya tárgya között, de meggyőzi magát, hogy megvan az ereje, hogy túljusson rajtuk. És még akkor is ezt mondja magának, amikor az első akadályon átbukva véresen, zúzottan, nyomorultul terül el.

A szerelem a függőségek legveszélyesebb fajtája. Szerintem legalábbis. Az embert teljesen kifordítja önmagából. Egyszer a pokolban érezzük magunkat, másszor pedig mintha a vízen járnánk. Lefegyverez, alkalmatlanná tesz minket bármi másra.

Vajon a Sorstól azt kapjuk, amit érdemlünk, vagy amit kapunk, arra válunk érdemessé?

Néhányan összehúzott szemmel méregetnek, mások megjátsszák az érzéketlen közömböst. Bárcsak beszélhetnék velük...! Megmondanám nekik, hogy nem tudnak annál keményebben ítélkezni felettem, amennyire keményen én ítélem meg a saját tetteimet. Megmondanám nekik, hogy amikor valakire ránéznek, sose tudhatják, mit titkol a világ elől.

Én mindig hittem abban, hogy az ember akár százszor is újrakezdheti, azzá válhat, aki lenni akar.

Mint minden hajótörött, aki a tengeren sodródik, megkapaszkodom az első mentőövnek látszó dologban. (...) És ettől újra képes vagyok tovább sodródni.

Az ember megkeményíti magát, mert mások ezt várják el tőle. Azért leszünk magabiztosak, mert valaki bizonytalan mellettünk. Az ember végül is azzá válik, akivé mások szükségletei alakítják.

Mindenki úgy születik, hogy a lelke egyik fele nem sima, hanem töredezett, és vannak, akik arra vágynak, hogy megtalálják azt a darabkát, amelyik éppen odaillik. Ha kell, egy életen át keresik.

Ha az ember nagyon akar valamit hinni, akkor el is hiszi. Újraírhatja gondolatban az életét.

Vannak leckék az életben, amiket nem tanítanak sehol, mégis meg kell tanulni.

Amikor valaki meghal, az nem egy folyamat, nem fokozatosan történik. Csak egy pillanat, mint amikor lerántják a rolót az ablakon.

Van, amit azért teszünk, mert meggyőzzük magunkat, hogy ez a legjobb megoldás mindenkinek. Bemeséljük magunknak, hogy ez a helyes, ez az önzetlen lépés. Ez sokkal egyszerûbb, mint bevallani magunknak az igazat.