Johann Wolfgang von Goethe

Épp az kellene, amit nem tudunk, S amit tudunk, semmire sem kell.

Lássam a dolgok erejét és magját, S ne a szavaknak turkáljam salakját.

Lelke forrong, vonzza a távol, Õrültségét maga is sejti már, Csillagot kér az ég boltozatáról, S a földön legmagasabb kéjre vár, S minden közel és minden távol Kevés keblének, oly mély ott az ár.

S ha a természet örök szála egyre Közönnyel orsóra csavarodik, S a lények harmóniátlan tömegje Bosszantó ricsajjá zavarodik, Ki léphet az egyhangú folyamatba, Megélesztve, hogy ritmikus legyen, S az egyest átfogóvá ki avatja, Mely gyönyörû akkordokkal üzen? Vajon ki szít vihart a szenvedélyből? Alkonypírból ki sző mélyebb jelet? S ki hint szirmot, mikor minden virág nől, Ahol a kedves lépeget? Dicső koszorúvá vajon ki fonja A borostyánt, mely magában fakó? Az Olympost egyesíteni ki fogja? Emberi erő, költőkben lakó!

A Természet az egyetlen könyv, amely minden lapján nagy tartalmat nyujt nekünk.

A természet nem ért tréfát: mindig igaz, mindig komoly, mindig szigorú, mindig igaza van; a hibák és tévedések mindig az emberéi.

Hunyd be a szemed, hegyezd a füled; a leglágyabb neszben és a legvadabb robajban, a legegyszerûbb hangban és a legemelkedettebb harmóniában; a leghevesebb, legszenvedélyesebb sikolyban és a józan ész legbársonyosabb szavaiban a Természet az, ki megszólal, felfedve és feltárva lényét, erejét, elevenségét és viszonyait, úgyhogy a vak is, kitől a látható világ tapasztalása megtagadtatott, felfoghatja és megértheti a határtalan elevenséget mindabban, ami hallható.

Az érzékek nem csapnak be, az ítéletalkotás az, ami félrevezet.

Nincs oly fény, melynél fátyolát a Természet levetné szépszerével, s mi lelkednek nem fedi fel magát, ki nem csikarhatod azt tőle semmi géppel.

Erdő-mezővel gyorsan eltelek, s kérni madár tollát eszembe sincsen. Minden örömöm lelki kincseimben, hogy könyvről könyvre szökdicsélhetek!

Meggyőződésem, hogy a Bibliát egyre szebbnek találjuk, mentől jobban megértjük, azaz mentől jobban belátjuk és meglátjuk, hogy minden szavának, amelyet általánosan fogunk föl és különösen magunkra alkalmazunk, hely és kor szerint sajátos, közvetlenül egyéni vonatkozása volt.

Hadd sírjak! éjbe borulva a végtelen sivatagban. Pihen a teve, pihen a hajcsár, némán számolva virraszt az örmény; én meg, mellette, a mérföldeket számolom innen Szulejkáig, sorra veszem újra az útnövelő, bosszantó kanyarulatokat. Hadd sírjak! nem szégyen a sírás. A siró férfi jó.

A csoda a hit legkedvesebb gyermeke.

Csodatévő a szeretet, amely az imában födi föl magát.

Nehéz volna pontosan számot adni azokról az átmenetekről, amelyek hol előrelépésnek, hol visszakozásnak tûnnek, az Isten vezérelte embernek mégis mind javára és hasznára kell hogy szolgáljanak.

A realisták: ami nem teljesíthető, nem is kívánjuk. Az eszményhívők: amit kívánunk, nem teljesíthető azonnal.

Mire jó a napoknak, bolygóknak és holdaknak, csillagoknak és tejutaknak, üstökösöknek és ködfoltoknak, lett és leendő világoknak e kavargása, ha nem arra, hogy a boldog ember önfeledten örüljön a létének?

Az ember sokat vihet végbe erői egyikének célszerû felhasználásával, a rendkívülit is több képességének szövetkezése által, de egyedülálló, nem is remélhető teljesítményre csak akkor képes, ha minden tulajdonsága együttesen lép a sorompóba.

Minden, mi keletkezik, megérdemli, hogy tönkremenjen.

Az építészet kővé vált zene.