Johann Wolfgang von Goethe

Tiétek éltem, mindenestül, őszintén, ahogy leírom; Más átalussza mámorát Az enyém itt áll papíron.

A tökéletességhez az ér a legközelebb, aki belátja a saját korlátait.

Fájdalmas, önkínzó, komor lelkiállapotoktól csupán a természet szemlélete és a külvilág iránti őszinte érdeklődés útján menekedhet és szabadulhat meg az ember. A természettel való legáltalánosabb ismeretség, bármely oldalról eredjen is, a tevékeny beavatkozás, legyen az akár a kertészé, akár a földmûvelőé, a vadászé vagy a bányászé, elvon bennünket önmagunktól; a szellemi erők valóságos, igaz jelenségekre irányulása fokról fokra a legnagyobb kielégülést, megvilágosodást és okulást nyújtja.

Aki valamire képes, sőt sokra képes, rendszerint abba a hibába esik, hogy mindenre képesnek hiszi magát, sőt az ifjúnak föltétlenül ezt kell hinnie, hogy vigye is valamire.

A tolerancia tulajdonképpen csak múló érzület lehet: elismeréshez kell vezetnie. Megtûrni annyit jelent, mint megsérteni.

Senki sem öncsaló, ha ifjúkorában még sokat vár. Ám ahogy akkor a sejtést a szívében érezte, akképp kell a beteljesülést is ott, a szívében keresnie, nem pedig kívül magán.

Alapjában véve, akárhogyan nézzük is, mindannyian kollektív lények vagyunk. Hiszen milyen kevés az, ami bennünk a szó igazi értelmében saját tulajdonunk! Mindannyiunknak kapnia kell és tanulnia azoktól, akik előttünk éltek, és azoktól is, akik kortársaink. Még a legnagyobb lángelme sem vinné sokra, ha mindent saját bensőjéből akarna meríteni.

Minden nagy elválásban ott az őrület csírája; vigyáznunk kell, hogy meggondoltan keltsük életre és neveljük fel.

Azok az egészséges emberek, akiknek testi-lelki organizmusában minden rész önálló életet él.

Hány, de hány évet kell rá feltenni, hogy legalább feltehetőleg tudjuk, mit kell tenni és hogy kell tenni!

Félreértés és lustaság talán több zavart kelt a világban, mint a ravaszság és gonoszság. E két utóbbi legalábbis feltétlenül ritkább.

A nap a tévedésé és a hibáé, hosszabb idő az eredményé és a sikeré.

A hiúság személyes dicsvágy: nem tulajdonságainkért, érdemeinkért, tetteinkért várjuk, hogy becsüljenek, tiszteljenek, akarjanak minket, hanem egyéni létezésünk okán.

Amit életemben hamis tendenciákat követve tenni próbáltam, végül legalább megtanultam - átlátni.

Véleményeink csak létezésünk kiegészítései. Lássam, hogyan gondolkodol, megmondom, mid hiányzik! A nagyon üres emberek sokat tartanak magukról, a jelesek bizalmatlanok, a megrögzött bûnös pimasz, a jó aggályos. Így jön egyensúlyba minden; ki-ki egész akar lenni, vagy legalább annak látszani önmaga előtt.

Tréfásan azt mondhatnók: az embert kizárólag hibák alkotják, melyek némelyike a társadalomnak hasznos, másikát használhatatlannak találják. Az előbbi fajtákat dicsérjük, ezek az erények; utóbbiakat kárhoztatjuk, ezek neve: hibák.

Az igazságokat sokszor kell ismételni, mert a tévedéseket is sokszor ismétlik.

Mi haszna fáradoznunk, hogy egy ember karakterét bemutassuk, szedjük össze azonban a tetteit, cselekedeteit, és előttünk áll a jellem képe.

A mûvészetek tanulmányozása, akárcsak a régi szerzőké, bizonyos tartást kölcsönöz a számunkra, kielégülést eredményez bennünk magunkban; nagy témákkal és nagy érzeményekkel töltvén meg bensőnket, úrrá lesz minden vágyon, amelyek kifelé törekednek, ápol viszont minden méltó igényt a csöndes kebelben; és miként festők, szobrászok, építészek, úgy jár a mûkedvelő is: magányosan dolgozik olyan élvezetekért, amelyeket másokkal megosztania eszébe sem jut.

Az erkölcsös ember csupán annyiban kelt rokonszenvet és szeretetet, amennyiben vágyakozást észlelnek rajta; ez egyszerre fejez ki birtoklást és kívánságot, gyöngéd szív birtoklását és azt a kívánságot, hogy hasonlóra leljünk valaki másban; amazzal vonzunk, emezzel átadjuk magunkat.