Johann Wolfgang von Goethe

A rendkívüli dolgok nem a rendes, hétköznapi úton történnek meg.

Élet koronája, nyugtot nem ismerő boldogság vagy te, szerelem.

Az ember azt látja a világból, amit a szívében hordoz.

Engem még a világosan hallható égi szózat sem győzne meg arról, hogy a nő a férfi nélkül szülhet, és hogy a halottak feltámadnak.

Minden mûvészet legmagasabb feladata, hogy a látszat által megadja egy magasabb valóság káprázatát.

Ha egy szép élet vágyát őrzöd, A múlttal nem szabad törődnöd, S mindig úgy tégy, ha veszteség ér, Mint hogyha újjászülten élnél. Mit akar? - kérdd meg minden naptól. És minden nap felel majd akkor: Tetteidnek tudjál örülni, Más tetteit tudd megbecsülni; Főként ne gyûlölj egy embert se, S a többit hagyd az Úristenre!

Ha egy embert olyannak veszünk, mint amilyen, tulajdonképpen rosszabbá tesszük, de ha olyannak vesszük őt, amilyennek lennie kell, akkor azzá tesszük őt, amivé lehetne.

A nagyok kegye, hatalmasok jóakarata, befolyásosak támogatása, a tömegek elismerése, egyének szeretete, minden változik, hullámzik, visszatartani éppoly kevéssé tudjuk, mint akár a Nap, Hold, csillagok futását, pedig ezek a dolgok nem természeti jelenségek: ha elveszítjük, a magunk vagy mások hibájából, véletlen vagy végzet szeszélyéből veszítjük el, de mindez változékony, biztosak sosem lehetünk felőle.

Ahogy az ember elhatározza, hogy katona lesz és háborúba megy, bátran eltökéli, hogy dacol a veszéllyel, fáradalmakkal, eltûri a sebet, fájdalmat, akár a halált is, de semmiképp sem tudja elképzelni a különös eseteket, amelyekben ezek az általánosságban várt bajok rendkívül kellemetlenül meglepik: ugyanígy jár mindenki, aki nekivág a világnak.

Az Egyház feneketlen bendő, Egész tartományokat bekapott, De még soha jól nem lakott; Csak az Egyház áll arra készen, Hogy bitang holmit megemésszen.

Arcán a fény, ajkán a pír: Nem feledem, míg el nem nyel a sír. Ahogy szemét lesüti, Pecsétjét szívembe üti.

Nem elég tudás és gyakorlat: Türelemmel készül az oldat!

A lélegzés kegye kettős: a friss lég tüdőnkbe jut, s kileheljük ismét. Amaz nyomaszt, frissít emez; az élet ily csudamód vegyes. Áldd hát Isten nevét, amint szorongat, s ha elenged, áldd megint.

A beteljesülés legnagyobb valószínûsége is hagy még egyetlen utolsó kételyt; ezért (...) mindig meglepő, ha valóra válik, amit reméltünk.

Aki önmagával és másokkal szemben igaz s meg is marad igaznak, a nagy tehetségek legszebb tulajdonának birtokosa.

Tulajdonképpen akkor tudunk csak, ha keveset tudunk; a tudással nő a kétely.

Okos ember nem követ el csekély balgaságot.

Azt megígérhetem, hogy őszinte leszek, ám hogy pártatlan, azt nem.

Szenvedélyeink igazi főnixek. Ahogy a régi elhamvad, az új, mintegy hamvából, kikél.

A világ kíméletlen, durva hangja többnyire akkor szólal meg a leghevesebben, legerőszakosabban, amikor lelki harmóniánk a legemelkedettebbre van hangolva, s a titkon ható ellentét így váratlanul reánk támadva csak annál jobban kirí.