John Galsworthy

Ahol a két partner közül az egyikből a nemi vonzerő teljesen, tökéletesen és véglegesen hiányzik, ott hiába a szánalom, a józan ész, a kötelesség vagy bármi - az emberi természetben rejlő viszolygáson semmi sem tud úrrá lenni.

"Hadd temesse el a halott múlt a maga halottait. " Így szól a mondás, mely azonban csak akkor lenne igazán jó, ha a múlt csakugyan meghalna. Azoknak a tragikomikus áldásoknak, amelyeket minden új kor megtagad, egyike az is, hogy a múlt állhatatosan tovább él, bármilyen hetykén is lép színre az új kor, hogy a még-soha-nem volt igényét harsogtassa.

A biztosítótársaságok kimutatásai és a bírák ítéletei naponta meggyőzetnek arról, hogy földi paradicsomunk még mindig gazdag vadászterület, ahová a két vadorzó, a Szépség és a Szenvedély sûrûn be-behatol, s orrunk előtt cseni el mindazt, amit biztosnak, véglegesnek hiszünk.

Az építészetben, mint az életben, nincs önbecsülés szabályosság nélkül.

Világunkban csak akkor jutunk gyengédséghez, ha fizetünk érte. Talán a másvilágon nem így van - ki tudná azt?

Ha (...) asszonyra bízza az ember az elgondolásait (...), sose tudja, mi sül ki belőle.

Semmi a világon nem olyan szörnyû, mint egy kínos jelenet.

Milyen parányi az ember, s mennyi is van belőle! És aztán - mivé lesznek mind?!

A kutya éppen némaságával válik mindennél értékesebbé. Társaságában az ember rátalál a lelki békére, ahol a szavak elvesztik minden jelentőségüket!

Az asszonyra nézett, aki csak gubbasztott, mint a meglőtt, haldokló madár - madár, melynek vergődő szívéből elszáll az élet, megtört tekintete a te arcodra mered, aki testébe küldted a golyót, s bágyadt, szelíd, elhomályosodó pillantása búcsút vesz mindattól, ami szép a földön, a naptól, a levegőtől és a párjától.

A szerelem nem melegházi növény, hanem vadvirág, amelyet egy esős éjszaka, egyórai napfény kelt életre; vad magból sarjad és vad szél ûzi végig az úton. Ezt a vadvirágot, ha történetesen kertünk kerítésén belül virul, növénynek nevezzük, ha azon kívül, gyomnak, de akár növény, akár gyom, illata és színe mindig vad.

Nem kétséges, hogy az emberek képtelenek úrrá lenni a találmányaikon; a legtöbb, ami telik tőlük, az, hogy kifejlesztik alkalmazkodókészségüket azokhoz az új viszonyokhoz, amelyeket ők maguk teremtenek.

Ha az ember szeret valakit, és az illető szereti az embert, akkor nem lehet szó engedelmességről, mert mindketten saját jószántukból tesznek meg mindent.

Utálatos együtt élni valakivel, akit az ember nem szeret, vagy aki nem szereti az embert.

Csak egyetlen egyszer érezheti az ember a mindent fölülmúló szerelmet, amely előtt az egész világ csak egy szélben röpködő szikra, azt a szerelmet, amely ha becstelenség, bánat, nyugtalanság jár is nyomában, mégis békét, boldogságot, becsületet jelent a szívnek.

Az ember nem tehet semmi okosat, ha mindig attól fél, hogy kinevetik!

Még a leggyönyörûbb, legcsudálatosabb, legnagyszerûbb dolgok is, amiket az ember el tud képzelni vagy meg tud csinálni, mind elenyésző semmiségek lehetnek csak Istenhez képest, akinek olyan temploma van, mint az éjszaka ott künn.

Csodálatos, hogy ilyen szépség és vad puhaság lehet az életben, hogy belesajog az ember szíve a gyönyörûségtől, és ugyanabban az életben vannak szürke szabályok, merev korlátok - a boldogság koporsói!

Isten félig sem olyan kicsiny, mint amilyenre az emberek teszik, valami felsőbb embert csinálnak belőle, egy kicsit nagyobbat, mint ők maguk.

Az állatok, madarak, rovarok igazán csak akkor mutatják meg magukat, ha csendben van az ember, nagyon nagy csendben kell lenni a virágok, a növények között is, máskülönben nem lehet meglátni a bennük lévő igazi, kedves külön kis életet.