Jókai Anna

Az a baj, hogy nem tudom elhinni a halált, a teljes megsemmisülést, mindig odatolakszik egy kérdés: (...) ha egyszer véges, akkor minek, minek elkezdeni, ami születése pillanatában már pusztulásra ítéltetett? Senkit sem vigasztal meg, egyszerûen nem igaz, hogy bárkit is megvigasztal az utódok esetleges boldogsága, a "fiamban élek tovább".

Csak az egészen fiatalok gondolják, hogy a boldogság változatosság, nyugtalanság, tulajdonképpen a boldogság: megállapodottság, harmónia két ember között, akik közül az egyik természetesen nő.

Valamikor azt hallottam, ha egy könyvet a feje alá tesz az ember, reggelre kívülről tudja. (...) Az életet kéne a párna alá tenni, így este elalvás előtt. Sóhajtani, ráhajtani a fejünket, és reggel úgy ébredni, hogy meg van oldva. Hogy minden világos: miért történt és hogyan tovább?

Alig érdemes élni. Alig érdemes. Amikor még gyerek voltam, annyira hittem, hogy én valami különlegeset tudok. Hogy csak rám várnak, hogy engem meghallgassanak, és mindenki el lesz ámulva, hogy erre még nem jött rá az emberiség. Pedig hát semmi sincs. Néhány üzekedő baromnak eszébe jut, hogy gyereket csináljon, mert közben néhány percre jó nekik, aztán ez a gyerek növekszik, teletömik hazugsággal, ha pechje van, lemészárolják, ha szerencsés, magától rohad meg előbb-utóbb.

A hónapokat is elosztották. Adtak nekik nevet. Én abban születtem, ami február. Az egy hideg idő. Akkor hozott a gólya. Anyu azt mondja, egy nagy tóból, de akkor engem a jég alól kellett kihoznia, mert én már tudom, hogy a víz hidegben jég lesz. Nem fagy meg a jég alatt egy kicsi gyerek? (...) És ki teszi őket oda? Az Isten nem teheti. Istennek, aki legfölül van, annak tudnia kell, hogy ez veszélyes. Ezt csak valaki nagyon rossz csinálhatja, és Isten küldi a gólyát, vegye ki a szegény kis gyerekeket, és vigye jó emberekhez, akik megszárítják.

Az emlék olyan, hogy attól sóhajtani kell, mert belül valami elolvad.

Nagy különbség van a részvétlen némaság és az együtt érző meghallgatás között. A modern ember egyik legnagyobb keserve, hogy nincs hol, nincs kinek a batyuját kiteregetni. Ezért olyan keresettek a pszichiáterek, akik türelmes, fizetett szak-meghallgatók, s olykor nem is tesznek mást, csak hagyják, hogy a páciens alaposan kibeszélje magát, s már ezzel is gyógyítanak. Holott egymás orvosai lehetnénk - egy kis szeretettel, empátiával, valódi és nem színlelt érdeklődéssel embertársunk személye iránt. Megérinteni a remegő kezet, elmélyedni a repdeső tekintetben, azt sugallni: "Most te, egyedül te vagy a fontos", s lenyugtatni a zaklatott lelket, azáltal, hogy osztozunk vele.

A titkok közlése és befogadása mégiscsak a barátság legfelső foka.

Legjobb annak, aki helyesen megéli, amit helyesen hirdet. Jó annak, aki helyesen éli meg, amiről nincsen tudása. Rossz annak, aki rosszul él, mert rosszul tudja. Rosszabb, aki tudja, de nem teszi. De a legrosszabb a mindenkori meghamisítóknak.

A munkahelyi egyenjogúságot a nők a munkavégzésükkel érhetik el. Igaz, egy nőnek ötször annyit kell dolgoznia ahhoz, hogy elismerjék.

Az egyenjogúsághoz kötelességek is tartoznak.

Fontosnak tartom, hogy a nők ismerjék fel: az ember egyvalamiben törekedhet a tökélyre. Válasszák meg azt, amit a legfontosabb feladatuknak tartanak, s abban, annak végzésében igyekezzenek minden energiájukkal a legjobbra. Segít a feladatok rangsorolása. Mert nem hiszek az "ideális nő" eszméjében, nem hiszek a csodalények létezésében, akiknek minden egyformán jól sikerül, a hivatásban is elsők, a családi élet harmóniája is teljes, a gyermeknevelésben is elsőrangúak. Ha az ilyen csodalények háza táján körülnézünk, rendszerint találunk valakit, aki segít.

A tett sürgető kényszere a gondolkodásból fakad, nem tûzijáték, nem vitézkedő handabanda.

Az a kevés viszonylagos, amit az abszolúthoz képest megtanultunk, lehet csapda is. Csábíthat kinyilatkoztatásra, tetszeleghet csalhatatlanságban. Végső soron tudni a nem-tudást és mégis folytatni: emberfölötti az emberben.

Amikor kicsi voltam, azt hittem, ami belül van, gondolatban, az is látszik. De most már tudom, hogy csak annyi látszik belőle, amennyit kimondok.

- Nézd, milyen szép a naplemente. (...) Tanuld meg élvezni a szépet. Nézd azt a vörösarany fényt, hogy átizzítja a barna sarat... - Sötét lesz - mondtam -, hamarosan besötétedik. A naplemente szomorú. - Hát a hajnal? Azzal mi a bajod? - Előkészíti az estét. - Végzetes csapás (...), aki a hajnalban is az eljövendő éjszakát látja.

A sok rossz között az icipici jót megkeresni... s arra koncentrálni... az egyetlen gyógyszer.

A szerelem, ha még oly "igazi" is, nem a legmagasabb szintû kapcsolódás ember és ember között. Nem elég stabil. Hullámzik.

Néha azok az emberek a legelviselhetetlenebbek, akiknek igazuk van.

Az emberek nem az emberséges hatalmat tisztelik, arra csak gyanakszanak. Az emberek szeretnek mérsékelten félni! És örülnek, ha titokban gyûlölhetnek valakit, akit vezetésre tettek elébük.