Jókai Mór

Nem a hit alapította-e meg az Istentől kiadott parancsolatokban a családi életet, apa és anya szeretetét, mely végkifejlődésében a haza szeretetében dicsőül meg? Nem a hit parancsolatja védi-e meg a gyöngét az erős ellen, a becsületest az álnok ellen? Nem a hit parancsolatja emeli-e ki a nőt állati alárendeltségéből, hisz a hit nélkül a nő csak kéjre, szolgálattevésre rendelt asszonyi állatja a férfinak: a hit adott neki emberi jogokat, a hit nemesítette meg a szerelmet: állati ösztön helyett magas hivatást tûzve ki céljául.

Akik apró érzékenykedésnél könnyen tudnak sírni, azok valami nagy fájdalomnál nem tudnak mást, csak hallgatni és bámulni.

Szegény embernek nagy munka száz forintra vergődni, de egy milliomosnak csekélység másik milliomot szerezni. - Hiába, a pénz is a társaságot szereti.

S miért akarjátok az emberi lelket az állati párával egyenlővé tenni? Nem lobog-e előttetek a lángész világa? Költészetben, képzőmûvészetben, építészetben? Nem hirdetik-e a dicsőséges monumentumok, hogy Isten szövetkezett az emberi lélekkel azoknak alkotásánál? Miért akarjátok az emberi léleknek halhatatlanságba vetett hitét leszállítani a hernyók és pillangók átalakulási ösztönére?

S a nép, melynek apraja-nagyja dolgozik, dolgozik szükségből, dolgozik mulatságból, mely megszokja a munkát, mint élvezetet, s nem mint sanyarú izzadást, az a nép megnemesül.

A megijedt ember mindig a rosszabbat hiszi.

A vadmadár kiszabadult a kalickájából. Hová repül a vadmadár, ha a szabad levegőt érzi szárnyai alatt? Jut-e eszébe, milyen fényes volt kalickája, milyen nyájasan hízelgett gazdája, milyen gazdagon táplálták, mint védve volt a hideg ellen, üldözők ellen, milyen szépen tanították énekelni? A vadmadár csak arra gondol, hogy elrepüljön. Künn meglehet, hogy széttépik, megfagy, talán nem is tudja már, hogyan lehet élelmét a földből kikeresni, de mégis elrepül. Bokrot keres. Párját keresi.

Ma olyan voltál, mint egy "kisisten", holnap olyan leszesz, mint egy "kiskutya".

A gazdagság nagy csábító, s a szegénység nagy kerítő.

Tény ugyan, hogy nincsen ember, aki a saját képét ne szeretné látni a tükörből. Csempésszünk a legkomolyabb szónok elé, mikor legjobban fel van lelkesülve, egy tükröt, s tapasztalni fogjuk, hogy az egy perc múlva nem lát többé semmit, mint saját magát a tükörben; annak beszél, annak gesztikulál. Hanem egy nagyítótükörben meglátni az embernek magát, az valami rettenetes látvány. A saját fejét akkorának, mint egy hordó, arcvonásait egy mesebeli óriás számára kitágítva, s az ijesztő szörnyetegben mégis önmagára ismerni. Ez kellemetlen ismeretség.

Az imádott alak, kit el nem bírt érni ébren, azt kényszeríti megjelenni álmában, és úgy jelenni meg, ahogy neki tetszik. Az álom a leggonoszabb kerítő.

Az álom az a tündéri tükör, amelyben az ember olyannak látja magát, amilyen volna, ha saját vérére bízták volna, hogy alkossa meg magát.

Keblemre tûzlek ismét drága jelvény, Szivemnek rég alvó szerelmese. Ki a nagy éjben úgy tüntél elém föl, Miként egy álom, mint tündérmese. Virrad. Felébredénk. Im ujra látlak: Jobb égnek három szinû csillaga! Szivem dobogva lejt alattad ismét, S büszkébb reád, miként volt valaha. - Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Ma van persze a neved napja. Omlik hozzád a sok gratuláció. Csak már valami okosabb neved volna.

Feláldozni vagyont, nyugalmat, feláldozni magát az életet, mind csekélység ahhoz képest, ami a szerelem feláldozása.

A kedély s a munkakedv az örök fiatalság biztosítása.

Pénzen lehet venni érzékámítást, álmatag csalódásokat, élvezetek fanyar utánzatát, hideglelős gyomor hamis étvágyát; de nem fiatal erőt, akinek gyönyör a tett.

Ti nem is tudhatjátok, hogy mi a szerelem! Az ifjú szerelme tigris; de az öreg ember szerelme boa constrictor!

A székelynek most is az a gúnyneve, hogy "góbé". Kivált, ha valami olyan dolgot kér, amit már más minden ember megkapott; csak még ő nem. Akkor "góbé". Vagy ha igazsága van, és azt erőlteti: akkor "góbé". Vagy ha éppen olyan okos dolgot ejt ki, amire más nem jött rá, akkor éppen: "góbé".

Van egy magyar népfaj, mely a legszélsőbb határszélt foglalja el keleten: a székely. Kitûnő sajátságokkal elhalmozott egy nép. Magyarabb valamennyinél, mert se vérébe, se nyelvébe, se szokásaiba nem vegyült soha semmi idegen. És amellett megvannak benne minden nemzetnek a jó tulajdonai. Honszerető, szabadságvágyó, mint a svájci; szavatartó, hidegvérû, mint az angol, okos, vállalkozó, számító, mint a zsidó; jó katona, mint az arab; mértékletes, józan, szorgalmas, mint a porosz; magán segíteni tudó, idegentől irtózó, mint az olasz; találékony, mint a jenki; tiszta, mint a hollandi; demokrata, szabadelvû, mint a francia; és kitartó mint az orosz; és mindenek felett szapora, mint a zsidó és a szláv; vallási türelem dolgában pedig előtte van minden nemzetnek a világon.