József Attila

Megáll egy percre a dolog zaja, Elszáll egy ember könnyes sóhaja, Két éhes gyermek ágyán felriad.

Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihûl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz:

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom. Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed.

Beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát.

Tejfoggal kőbe mért haraptál? Mért siettél, ha elmaradtál? Miért nem éjszaka álmodtál? Végre mi kellett volna, mondd?