József Attila

Mert mi teremtünk szép, okos lányt és bátor, értelmes fiút, ki őriz belőlünk egy foszlányt, mint nap fényéből a Tejút, - és ha csak pislog már a Nap, sarjaink bízóan csacsogva jó gépen tovább szállanak a mûvelhető csillagokba.

Ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.

Ha bolygók és világok mind kihülnek, minden atom az ősbe visszahull, (...) Minden világ a Mérhetetlen része.

Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt - ez az elmulás. Ebből vagyok.

Vad, habzó nyálú tengerek falatjaként forgok, ha fekszem, s egyedül. Már mindent merek, de nincs értelme semminek sem.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek.

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem - magamba bujtam volna, nem lehet - alattam kő és üresség fölöttem. Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Szivemben vágyhegylánc, jaj-kráteres; Még forró, fülledt nyár vonaglik völgyén S dermedt, havas csucsán "Ember"-t üvöltvén Egy őrült lélek máglyákat keres!

Külön világot alkotok magam. Mert mint baktériumnak csepp is tenger, Idegen, messzi bolygó minden ember, Kinek csak vágya, álma, gondja van.

Mi vagyunk az Élet fiai, A küzdelemre fölkent daliák, Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor Alattunk ez a régi világ!

Én állat volnék és szégyentelen, nélkületek, kik játszotok velem - Köztetek lettem bolond, én a véges. Ember vagyok, így vagyok nevetséges.

A földön annyi a jó dolog, hát mért ne lennénk boldogok? Az ember oly szelíd alak! Ha nem piszkálják, nem harap.

Szép embertelenség. Csak egy kis darab vékony ezüstrongy - valami szalag - csüng keményen a bokor oldalán, mert annyi mosoly, ölelés fönnakad a világ ág-bogán.

A harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés.

Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait.

A törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol.

S a víz a sok vad ajándéktól kijön értük, elönti őket, hanem hiába zúg, - zúgása erősbíti az éneklőket.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén szerelem szólal, incseleg felém, pirkadó madár, karcsu, koronás, de áttetsző, mint minden látomás.

Ifjuságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek.

S a víz habzó, kibomlott kontyán ragyogó holtakat ringat csengve és háborogván emlékezik az elcsöndesült szerelemre.