Kánya Emília

Hiába dicseknél a legfényesebb tehetségekkel, ha egy szerencsés véletlen nem kedvez, holtad napjáig ott járhatod a köznapiság poros országútját; míg ha "divattá" válnod sikerült, sokkal kevesebb tehetséggel, csak elegendő "routin"-nal kapóssá leszel és rövid idő alatt neked áll a világ!

Nincsen ártalmasabb dolog a gyermeki lélek fejlődésére, mintha minduntalan más-más nevelőt adnak melléje; mindegyik elejétől kezdi vele a nevelés nehéz munkáját, egyik sem ismerheti ki jó és rossz hajlamait, és egyik iránt sem bír szeretet gerjedni szívében, míg végre elunja a sok elölről kezdést, a tanulási vágy kivész szívéből és ezzel együtt a tiszteletérzés a nevelő irányában; mindig nagyobb-nagyobb erőt vesz benne az a hit, hogy a nevelő olyan jelentéktelen valami, amit, ha bele untunk, tetszés szerint mással cserélhetünk fel.

Mi egész életünket, szívünket, lelkünket adjuk át a férfinak szerelmünkkel, jó és nemesnek kell tehát lenni annak, aki ez önfeláldozást teljes nagyságában méltányolni tudja, jó és nemes pedig csak az az ember, aki tiszta szeretetet hordoz keblében; enélkül mi nem remélhetünk tartós boldogságot; terhére leszünk, mihelyt az újdonság mámora elmúlik; a bírás tudata közönyössé teszi a birtokost, ha minden pillanatban nem emlékezik meg arról, hogy e birtoknak olyasmit köszön, ami többet ér a föld minden drága kincse és kitüntetésénél: a szívbeli tisztaságot, a jellembeli nemességet és a munkakedvet.

Ha a társaséletben szabály, hogy barátok közt nem a szó, hanem a szándék az, ami sért; ha a hidegen holt betûk szerint ítélő törvényszékek is tekintettel vannak arra, minő körülmények közt és milyen lelki állapotban követték el a bûntettet, mennyivel inkább kell tekintettel lenni azokra a házaséletben, ahol a szerelem mellett a legszentebb barátság is köti össze a szíveket, és ahol nem holthideg betûk, hanem egy egész élet ezer tanúbizonysága és áldozata szerint kell az egyes hibákról ítéletet mondani.

Azt szokták mondani: akihez a kicsi gyermek vonzódik, az annak a jele, hogy jó ember; de megfordítva is áll: aki sokat mulat a gyermekek körében, az okvetetlen jó emberré változik.

Ami ma jövő, az holnap már jelen, és ha a jelenben felfogjuk hivatásunkat és a körül hûségesen buzgólkodunk, akkor minden látnoki képesség nélkül is előre megmondhatjuk, milyen lesz a jövő.

Az igaz szerelem nem élhet becsülés nélkül.

Igen előkelő isteni adomány a szépség; de csak akarnia kell, és minden leány birtokába juthat ez adománynak: csak a léleknek kell (...) szépnek lenni, (...) és bizonyosan nem lesz mûvelt lelkû ember, aki gyönyörûséggel nem nyugtatja rajta tekintetét, és örömöt nem érez közelében.

Akit igazán szeretünk, annak a becsülete drágább előttünk a magunk becsületénél, és még árnyékát is távol tartjuk tőle a világ balítéletének.

A férfinak, bármennyire csalódjék is életében, bármennyire meghiúsultak is reményei, mindig marad számtalan útja módja, leróni teremtője és embertársai iránti tartozásait, amiért a világon van és a polgárosodás áldásaiban részesül; előtte a nagy világ, lehet, mire vágya és képessége készteti, és ha végkép megunta magát a földön, kardot köthet, és egy nagy eszme árán oda adhatja életét.

A gyermek minden áldozatra le van kötelezve szülei iránt, még ha életét kívánják, azt is oda kell értük adnia; de a becsületet senkiért és semmiért a világon nem szabad feláldozni, aljasságra még a szülők érdekében sem szabad vetemülni.

Nincs megrendítőbb a nőre nézve, mint férfit sírni látni. Saját tehetetlensége képét látja maga előtt, és látja ezt egy férfiban, akire mint az erő példányára van szokott tekinteni.

Ugyanaz a kor, mely képes volt felosztani az embereket szabadokra és rabszolgákra, amely képes volt kimondani, hogy aki másképp imádja Istenét, mint a hogy ő parancsolja, az meg van fosztva a polgári jogok élvezetétől; amely képes volt fölállítani azt az elvet, hogy csak a "kiváltságos" osztálynak szabad hivatalt és tisztségeket viselni, a többi emberiség pedig bármilyen nagy lángelmékben legyen is gazdag, ki van rekesztve azokból, ugyanaz a kor mondhatta csak ki azon istenkáromló elvet, hogy a nő csak arra van a világon, hogy a férfi kénye-kedvétől függjön, és ez istenkáromló, embertelen elv kifolyása az, hogy a nő még mai napig és kiskorúságra van kárhoztatva, a férfi föltétlen gyámsága alá helyezve.

Az a nő, ki elhanyagolja magát, és külsejére nem fordít elég figyelmet, gondatlanul elékteleníti a szépség drága kincsét, amit Istentől ajándékul nyert, és ha visszataszító a szertelen fényûzés, tízszerte visszataszítóbb még a lomposság legcsekélyebb jele egy nő külsejében.

A nő és a szeretet csak két különböző szó - ugyanazon egy fogalomra.

A virágot is, ha csak szép, legfeljebb is díszül használjuk, de becsülni csak azt becsüljük, és szeretni csak azt szeretjük igazán, ami a szépség mellett hasznot hajt, és javára válik magának is, másoknak is; miért legyen tehát a nő pusztán az üres szépség címére kárhoztatva, mikor neki csakúgy vannak hasznosítható képességei, mint a férfinak?

Minden élet szeretet után sóvárog, a lélek levegője ez, a boldogság virágfakasztója.

Ha tudni akarjuk, igaz szerelem-e azon érzés, melyet férfi szívben költöttünk, nézzük, minő hatással van ez lelkére; ha jobbá, nemesebbé és munkásabbá nem lesz általa, nem tiszta ez érzés, és nem igaz a szerelem.

Gondoljunk annyit egészségünkkel, mint amennyit piperünkre, és nem leszünk kevésbé szépek, de bizonyára annál szeretetreméltóbbak, mert megmarad elménk vidorsága, testünk frissessége, életünk legfőbb boldogságát pedig: gyermekünket sok kín- és vésztől óvjuk meg általa.

A külső szépséggel lehet ugyan meghódítani, de nem örök időre magunkénak mondani egy férfi szívet.