Kollár-Klemencz László

Ahogyan változnak a dolgok, úgy mi is képesek vagyunk velük változni és elfogadni a körülöttünk lévő világ és önmagunk folytonos változását. Ha ezt valaki elfogadja, az persze sok esetben úgy tûnik, mintha újrakezdés lenne, de alapvetően egy folyamatos változás, amiben benne vagyunk.

Magában az életben hiszek. Szeretem az életet és abban hiszek, hogy szeretem az életet. Aztán minden, ami ezzel kapcsolatos: a kapcsolatok, a szeretet, a munka, a fájdalom, minden-minden, ami ebben benne van, azt szeretem. És szeretem megélni. Ebben hiszek.

Mindig kerülöm azt, hogy bármi úgy forduljon, hogy nekem abból egy küldetéstudat legyen, sőt meg is ijedek, ha valahova odakötöz valamiféle küldetéstudat, hogy nekem ezt és ezt kell csinálnom, és így és így kell reagálnom dolgokra. A szabadságomat veszíteném el, ha lenne küldetéstudatom.

Az időhöz türelem kell.

A halálhangulat (...) a temetőben elfogja az embert, ami persze nem félelmetes, sőt talán ott a legelfogadhatóbb, mint a mûtét a kórházban. Otthon a kanapén elég szar belegondolni, de ott a kórházban, hogy mindjárt felvágják a hasát, az valahogy (...) belefér. Jó, hogy nincs otthoni mûtét. Lehet, hogy meghalni is temetőben kéne.

Mindegyik temetéssel eggyel könnyebb elfogadni a halált. Minden ember halálában meghal belőlünk is egy darab. Talán ez fáj a legjobban. Ezért mennek ki a temetőbe, hogy átéljék ezt a fájdalmat. Magukat siratják egy idő után a siratás leple alatt.

Unatkozni is valami után lehet csak, ami nem unalmas.

Az ideiglenes lesz az állandó. Ezt a bizonytalan, se eleje, se vége érzést kell belakni. Rögzíteni nem kell, mert rögzül akaratlanul. Mint a kerekek a mély sárban, először még meglódítja, megpróbálja egyenesben előre, de nem viszi, aztán rükvercben hátra, azt sem, aztán hintáztatja előre-hátra, míg végül beleragad, és végleg mélyre ássa magát éppen azzal, hogy ki akart belőle törni.

Nem elveszíteni. Sok mindenre tanít meg ez az időszak. Hogy milyen nehéz akár megtartani is valamit. Nem építeni, csak megmaradni.

A télnek is van egy olyan időszaka, amikor már nem hisszük el, hogy egyszer csak vége lesz, és néhány hét, talán egy hónap. Ilyenkor az európai repülőtereken megjelennek a papucsos utazók, akik ezeket a heteket Thaiföldön töltik, hogy ne kelljen kibírni semmit. Meg lehessen úszni ezt a böjtöt is. Ne kelljen elmenni a falig, koppanásig.

Az az ember, aki állandóan kint van, fát vág, szívja magába nap mint nap az erdőt, csak akkor lesz beteg, ha kikerül innen, mondjuk, egy félreértett panasszal a körzeti orvos beutalja egy kórházba.

A gyerekek annyi tapasztalatot kapnak felnőttektől, más gyerekektől, hogy mit hogyan kell csinálni, de felnőttkorban ez megszakad. Mindenki csinálja, ahogy tudja, és nem árulják el egymásnak. Magukra hagyott felnőttek az ajtók mögött.

A komoly tanyasi gazda malacot nevel. Mert a tyúk az elvan, meg a ló is ellegelészik a kecskékkel, de a disznó az más. Az olyan, mint az ember. Folyamatosan finomságokat eszik, amit főzni kell neki, moslékot, krumplit, gondoskodni kell a jó szállásról, ganézni kell. Az felelősség. Nem úgy van az, hogy nem kap ma, majd kap holnap, mert ha elkezd visítani, nem hagyja abba, csak ha megetetik. Meg mindenevő is. Rokonság áll fenn.

Van olyan, hogy valaki annyira vágyik valamire, hogy azt a vágyát a másik ember megérzi, és a lehetetlen tök normálissá tisztul, és a legtermészetesebb módon megtörténik.

A vidék nem vásárol. A város megszokta, hogy állandóan pénzt tart magánál. Mert a városban létezés pénzt követel. Enni, inni, utazni, egy újság, egy felvágott, a vidéki meg nem költ, csak dolgozik.

Ásás közben az ember ásóvá lesz. Az ember képes mindennek az alakját felvenni, amit vezet. Egy bicikliét, egy kocsiét, egy kamionét, egy repülőét, még egy ásóét is. Egy országét is. A ló nem képes erre. Nem is törekszik. Ha ül rajta valaki, ő úgy viselkedik, mint egy ló, és továbbra sem veszi figyelembe, hogy a két oldalán lelóg valakinek a lába. Simán nekimegy az oldalával mindennek.

A lovakat nem lehet úgy irányítani, ahogy az beidegződött a dolgok, a tárgyak felett. A ló akkor a legkevésbé veszélyes, ha sokat törődnek vele. Állandóan szelídíteni kell, mert ha nem, visszavadul a természetes állapotába, mint minden háziállat, és akkor nagyon veszélyes. Ahhoz, hogy dolgozni tudjunk vele, olyan érzékeket kell kiszelídíteni, eltompítani belőle, amik neki teljesen természetesek. Például hogy ne ijedjen meg. Egy menekülő állat ne ijedjen meg? Ez nagyon abszurd. Neki ezen a reflexén múlik az élete.

A bot egy fának az ága, a fának az ága meg egy fa része, gyereke. A fa meg egy olyan dolog, ami összeköti a földet a levegővel. Összeköt. Végtelen. Amikor minden össze van kötve, az a végtelen.

A sírás mindig jó, mert a végére elmúlik a sírás.

Az én fejemben nincs szomorú és vidám, ezek a dolgok együtt léteznek a világban. A szomorúság számomra örömöt is jelent, hiszen mély érzelmeket ezekben az állapotokban lehet a legjobban megélni.