Kosztolányi Dezső

Ha meghalok majd, mélyre ássatok gyarló valómban meg ne lássatok.

Csak az élhet, aki teljesen el van készülve a halálra, s mi, ostobák, azért halunk meg, mert csak az életre készültünk el, és mindenáron élni akarunk. A rend, melyet magad körül látsz, voltaképp rendetlenség, s a rendetlenség az igazi rend. A világ vége pedig a világ kezdete.

Csak a valószínûtlen igazán valószínû, csak a hihetetlen igazán hihető.

Külön kellene szólnom a nőkről is. Õk nem hazudnak - amint tévesen hirdetik -, csak az igazság egy részét hangsúlyozzák.

Csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is.

Enyém az élet - ujjongott -, mert majdnem enyém volt a halál. Végre igazán élek.

A humor meglátja a nagyban a kicsit.

Hogy nyugodtan alhass, üres legyen az alhas.

Az életem elrongyolom, olyan már mint egy rongy gyalom, de még a föld is langy alom csak hálj te vélem angyalom.

Csodálkozol a kokainistán, s nem érted? Gondolkozzál az okain is tán - s megérted!

Hiszek a költészet öncélúságában, abban, hogy egy versnek, egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, mint hogy szép legyen.

A köszönet legszebb formája: az őszinteség.

Sírok, sírok, mindíg csak egyedül, és senki meg nem értett még soha. Oly ismeretlen ez a Nagyvilág, s olyan borzasztó a sötét szoba.

Én félek. Az élettől és sötéttől, mely mindenütt kegyetlenül elér.

Én - hazug a rím - nem leszek soha vén.

Mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még, Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.

Életem legnagyobb élménye - amely folytonosan visszatér - az a gyermekkori megismerésem volt, amikor egyszer rádöbbentem, hogy nem értem, hogyan, milyen céllal kerültem erre a világra.

Te adj a szemeimre könnyet, mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.

Türelmetlen vér nyargalt ereinkben, szerettünk volna mindig menni, menni, mit is sejtettük, hogy ez itt a minden, és ami aztán jött, a semmi, semmi.

Jobb volna élni messze sivatagban, vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt.