Kosztolányi Dezső

Aki tudja, hogy mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.

Mint régi, szent apáca, úgy vágyja már a mennyet, hogy csak bélpoklost ápol, s mert a sebet utálja, magát megbüntetendő felszürcsöli a gennyet: úgy én dühös rajongó, aki e korba senyved, s homályban, állatok közt a tiszta fényt csudálja, dacból sarat zabálok és kortyolom a szennyet.

Te vagy, mi van, te vagy az emlék, te vagy, ki küld és hívogat futnék tetőled s visszamennék, dajkáld el az én kínomat.

És amikor már nem is vizsgálta, csak hatni engedte magára, amit tapasztalt, egyszerre érezte, hogy ez az, akit évekig keresett mindhiába.

Ameddig lehet, óvom azt a káprázatomat, hogy a nők önmagamért szeretnek.

Örömtelenség, hó és csönd köröttem, határtalan. Olyan vagyok, mint téli fa az erdőn, madártalan.

Akarlak, mint egy hősi-hősi véget, s akarlak, mint az élet a halált.

A halottak nagyon jó helyen lehetnek. Legalábbis évezredek óta még egyetlenegy se kéredzkedett vissza.

Az emberiség holt fogalom. (...) minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.

Gyönyörû az irgalom bibliája, de veszedelmes. Sohase tudjuk, hogy jótetteinkkel micsoda rosszat mûvelünk.

De ha szorosan vesszük, minden gépies a földön. A csókolódzás is gépies. Mióta a világ világ, úgy csókolódzunk, hogy a férfi a száját rátapasztja a nő szájára, egy darabig szívja, aztán eltávolodik tőle, újrakezdi a mûveletet. Aki észreveszi, hogy ez egyhangú, s azon töri a fejét, hogy a csókolódzás terén valami "újítás" kellene, például, hogy a férfi piros papírsipkát tegyen a fejére, a nő pedig kis ezüstcsengettyût a fülére, s a félhomályos szobában a Tûzvarázs-t játssza egy jeles mûvész és láthatatlan inasok perzsaliliom-illatot fújjanak rájuk, azt én nem "vakmerő, forradalmi lélek"-nek nevezem, hanem valami egészen másnak, az nem a csókolódzás új mûvészetét teremti meg, az egyszerûen unja a csókolódzást, az egyszerûen nem tud csókolódzni, az egyszerûen nem szerelmes többé.

És sokszor átkarollak csendesen, Szivdobbanásaid busan lesem És mig a tündérek körüldalolnak, Én megsiratlak, mint egy rég-halottat.

És sokszor látlak ágyadon, Ha átkarol a fájdalom, S mégis márványhideg az arcom, S mikor te alszol, én nem alszom.

Jaj, mily sekély a mélység és mily mély a sekélység és mily tömör a hígság és mily komor a vígság. Tudjuk mi rég, mily könnyû mit mondanak nehéznek, és mily nehéz a könnyû, mit a medvék lenéznek.

Száz évig, míg a testem megtörik, szeretnék élni, élni örökig.

Lelkem éjén rossz malom zakatol: az unalom. Régi, rozzant rossz malom és úgy hívják: unalom.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szivem feszítve húrnak dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.

Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.

Beszélni kell most énnekem. Szeretnek. Szeretnek engem, boldogság, hogy élek. Beszélni kell mindig, s nem embereknek, hogy vége már, eltûntek a veszélyek.

Aki elutazik, az tovatûnik, az megsemmisül, az nincs is. Csak annyira él, mint az emlék, mely visszaréved képzeletünkben. Tudjuk, hogy van valahol, de nem látjuk őt, akár azokat, kik meghaltak.