Kosztolányi Dezső

Sosem vagyok én boldogabb, mint hogyha egymagam a fûbe rejtem arcomat s mélázok gondtalan.

No fuss a kerge széllel, cikázva, szerteszéjjel, ki és be, nappal-éjjel, s mindent, mi villan és van, érj el.

Minden valamit jelent. Nemcsak magát, de ezenkívül mást is.

Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta nagyapámat láttam holtan, tízéves koromban, akit talán legjobban szerettem ekkor. Költő, mûvész, gondolkozó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és halott között van, a halál hallgatása, megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni.

A fordítás mindig ferdítés is. Ha az értelmet híven, szóról szóra tolmácsoljuk egy másik nyelven, akkor szükségképp megváltozik a szavak alakja s ezzel együtt a mondat hangulati velejárója is. Ha pedig csak a hangzást utánozzuk, a mondat muzsikáját, a betûk színét, akkor ennek a gondolat adja meg az árát.

Aki eszik, az mindig őszinte. Figyelje meg, milyen odaadó, minden egyebet kizáró érdeklődéssel, elmélyedéssel pillant az evő arra a falatra, melyet majd bekebelez s nemsokára saját egyéniségévé magasztosít. Aki eszik, az szerelmet vall az életnek.

Aki eszik, az szerelmet vall az életnek. Nem közönyös mûvelet. Az sem közönyös, hogy mit eszünk. Végre vele építjük sejtjeinket, vele folytatjuk önmagunkat, mert az étvágy, a vak ösztön világosan látja, mi alkalmas arra, ami kiegészíti névjegyünkön jelzett sejt-csoportot, mely egy bizonyos jellemet, akaratot, vágyat jelent. Amikor Shakespeare evett, akkor ő Shakespeare-t építette.

Körülbelül három esztendeje nem eszem sem húst, sem zsírt, tisztán növényekkel, tejtermékekkel táplálkozom. Azóta szinte naponta részem van embertársaim viharos érdeklődésében. Rázzák a fejüket. Azt mondják, hogy a táplálékok minemûsége nem is olyan fontos. De ezt annyiszor ismételgetik s annyi kérdéssel ostromolnak, hogy állításukból az ellenkező tanulságot kell levonnom.

Hogy mi bírt rá a kizárólagos növényevésre? Eleinte a szeszély. Miután azonban megpróbáltam, éreztem, hogy megfelel testi és lelki alkalomnak, s nem hiszem, hogy bármikor is le tudnék nyelni egy darab húst, vagy zsírral készített ételt.

Bizonyos, hogy mióta csak növényekkel táplálkozom, több, gazdagabb, finomabb ízeket érzek, ínyem fogékonyabb az ingerek felvételére, élvezőképességem növekedett, s én csak ezért is ragaszkodom eddigi étrendemhez. Aztán tapintatom is tiltakozik az ellen, hogy olyasmit megegyek, ami valaha élt-mozgott, mint én. Ember és állat között semmi lényegbevágó különbséget nem tudok. Az a tétel, hogy az ember nem testvére az állatoknak, éppannyira megdőlt, mint az, hogy a Nap forog a Föld körül. Aki tehát állatot eszik, az egész nyugodtan embert is ehetik.

A ravaszság egyik legjobb módja az, hogy nem ravaszkodunk, csak azt közöljük, amit akarunk, hogy megtörténjék, könnyedén, félvállról, hogy ne lássék a szándékunk.

Az igazság az kézzelfogható, mint a valóság. A hazugság, az puha, szétfolyó, mint az álom.

Hősöm neve ez: Kovács János. Sietve említem ezt meg, mielőtt szólnék róla. A lak- és címjegyzékben legalább kétszáz embert találunk hasonló névvel. Ha elgondoljuk, hogy ezeknek az embereknek semmi közük a pörölyhöz, az üllőhöz s a kovácsmesterség egyéb kellékeihez, nem értjük, miért ragaszkodnak úgy a nevükhöz, melyben valami végtelen szomorúság, a nyelv fantáziaszegénysége nyilvánul meg.

Nekem van egy páciensem, hetvenhat éves, és most kezd el angolul tanulni. Mire megtanul, talán meg is hal. Vagy mondjuk, hogy nem hal meg egyhamar, s később - majd százéves korában - úgy hal meg, hogy tudott angolul. Érdemes volt? Vagy érdemes húszéves korunkban elkezdeni akármit? Igenis érdemes: valahogy csak el kell tölteni az időt.

Ti, férfiak, nem tudtok igazán szeretni. Megtetszik nektek egy arc, aztán elfelejtitek.

Imádom a teát. Azok, akik nem értik, tartalmatlannak nevezik. A szemükben csak pár milligrammal több a semminél. A parfümje, a lelke, az illúziója elvesz, mert nem tudják lemérni, és csak a sárga, forró víz marad a csészéjükben. Azt mondják, hogy nincs lelke, pedig csak az egyénisége hiányzik. Magunk adunk neki egyéniséget. Meddő és királyi ital, amely nem táplál, de teret enged a belegondolásunknak, az álmainknak és a fantáziánknak. Terméketlen, önmagáért való, kéjes, mint a csók. A többi italok követelőznek. Elveszik valaminket, vagy adnak valamit, megváltoztatnak. Ez csak kihozza, hangsúlyozza, aláhúzza igazi valónkat, megmutat önmagunknak, az arcunkat tükrözi.

Aki ügyes szakácsa az érzéseinek, a virágzó teabokor minden varázsát bele tudja csempészni a csészéjébe. Nem is igen bízom azokban, akik csak szokásból isszák, mással készíttetik el, s következetesen citrommal és rummal fûszerezik, és reggel vagy este egyformán ragaszkodnak hozzá. Azt mondom, hogy minden csésze tea egy önportré.

Alszik mindenki, császár, kancellár, gróf, beamter, jurátus, nemes kisasszony, s belefáradva dacos sírásába, édesdeden szunnyad a kisded is, aki megszületett, és minden érlökésére nő, csodálatosan, csodává épül. Légzése már olyan, mint az életé, s benne van a világ.

Hogy hazudik-e a regényíró? Azt hiszem, feltétlenül. De úgy, ahogy minden este, mikor aluszunk és álmodunk. Egy magasabb igazságot hazudunk.

Rossz írónak lenni könnyû. De a legrosszabb írónak lenni már majdnem dicsőség.