Lakatos Menyhért

Nincs az idő ellen fellebbezés, egyre megy, vár vagy megáll, nem tudod túlszaladni.

Az mondják, nincs állandó, minden örökösen váltakozik, fejlődik. Vajon ez a mi világunkra is érvényes? (...) Ha igaz, hogy itt is van állandó vagy változó mozgás, akkor az idő elteltével meg lehetne határozni a megtett utat.

Könnyen el lehet vérezni egy (...) küzdelemben, ahol nem mindig az erő győz, mégis a győztest dicsérik. De a vesztes részére is megmarad a lehetőség (...), hogy az elpártolt szerencse egyszer visszatérjen.

Gondolataim újra másfelé mentek, kergették egymást, hol a múltba, hol a kilátástalan jövő felé. Szerettem a csöndet, a magányt, mentem az elgurított spulni után, bogozva az összekuszált szálakat, aminek vége valahová a mi világunkon kívül esett.

Mindig szaladunk, egyszer ezért, máskor azért. Végeredményben mindegy, ugyanazt a célt közelítjük meg mindkettővel. Lehet, hogy nincsenek is célok, csak szaladunk, azután megállunk valahol, azt hisszük, hogy révbe értünk, majd újabb lendülettel nekivágunk, talán épp oda, ahonnan elindultunk.

Minden világ megformálja a maga embereit, és minden ember a maga világát. Úgy élnek egymásban, ahogy tudnak, ahogy nekik a legjobb.

Úgy tiltakozom a babonák ellen, mint aki önmaga ellen tiltakozik, nem hiszem, de félek tőle. Ezer és ezer szállal fon körül mindent - és helyette nincs más. Ha egy szál elszakad, csak árnyék, üres feketeség ásít, minden hit és bizalom nélkül.

Soha nem lehet tudni, mi múlt el, a tegnap vagy a holnap. Csak egy biztos, a ma. És ez bármit hoz, jót vagy rosszat, mindig elmenőfélben van, (...) perceinek, pillanatainak élünk.

Hittük, mert nekünk éppen csak annyit nyújtott az élet, hogy szûkösen elfértünk egymás mellett; át kellett menekülnünk egy másik világba, ahol óriások éltek, bûbájos öregasszonyok nyargalták a seprût, és jó vagy rossz szellemek döntöttek sorsunk felett. (...) Hittük, hogy az a világ létezik, képzeletben ott futkostak táltos lovaink a narancsszínû nap birodalmában, ahol eleven karddal, melyet a bőrünk alól húztunk ki, szembeszálltunk a sárkányokkal is. Alig vártuk az estét, hogy beleringassuk magunkat rejtelmes világába, megszûntünk létezni, mert vágyaink zavartalanul követhették a mesék csodálatos tájait.

Minden bajért bûnhődnie kell valakinek azok közül, akik nem bûnösek.

Vártam, hogy még egyszer láthassam. Igazi jó barátok voltunk. Õ tudta legjobban kiolvasni a gondolataimat, ha valamit akartam, ketten akartuk.

Mindég van valahogy, de soha nem úgy, ahogy te akarod, mert nem biztos, hogy másoknak kedvére teszel.

Csodálatos sors, mézesmostoha kegyetlenségeddel hullahegyekbe darálod semmi létünket, gyásztól, keserûségtől bemohosodott világunkat elárasztod kínnal, szenvedéssel, hogy egyetlen szavadra édessé váljanak a percek.

Az emlékek (...) annál hamarább elmúlnak, minél távolabb esnek az embertől.

Sokszor nem vesszük észre a szerencsénket, pedig egy pislákoló lámpa is boldoggá tehet bennünket, elhalványítja az arcunkon tolakodó áruló jeleket, amit a lelkiismeret vagy valami belső szorongás kényszerít ki belőlünk.

Azok az emberek vagyunk, akik sok mindent el tudunk tûrni, de van, amikor minden megtelik, és nem fér bele semmi.

Nem bírtak letörni a kudarcok. Két szó visszhangzott bennem, "akarni" vagy "nem akarni". És ha akartam, nem ismertem korlátokat, gátat vagy akadályt.

A legnagyobb kilátástalanságban is van mindig valami megmentő, ha más nem, maga a kilátástalanság.

Olyan a mi igazságunk, mint a koldus köpenye (...), a sok folttól és kosztól nem látszik a posztó.

Így szokás minden búcsúzáskor, torkig enni vagy inni magunkat, nem érezni az elválás pillanatait. Mindig ez fáj a legjobban. Ezeket a perceket kell elzsibbasztani, hogy ne fájjon a nagy mûtét, ahogy a sors kegyetlen késével felhasítja a lelkünket.