Laurell Kaye Hamilton

Haszontalan dolgoktól megszabadulni nem feladás, hanem maga a felnőtté válás.

Amikor a világ kivérezteti belőlünk az eredendő ártatlanságot, már csak a csöndesebb, megfontoltabb vidámságra futja.

Miért is viseljük ilyen megadással ezt a végtelen szadizmust, ami sorsnak becézi magát?

A remény felütötte gyenge fejét, és én vigyázni fogok rá, mert szerelem nélkül az ember lelke elszáradna.

Néha, nagy ritkán magamban beszélek. Remek tanácsokat adok magamnak. Időnként még meg is fogadom őket.

Közelebb lépve hozzám, hosszan rám pillantott, és ez a nézés intimebb volt minden simogatásnál. A bőröm halványan izzani kezdett, mintha lenyeltem volna a holdat, és most a bőröm alatt világítana. Testemen minden szőrszál égnek meredt, a lélegzetem elakadt. És mindez egyetlen pillantástól.

Régebben mindig úgy gondoltam, hogy bizonyos dolgokat, embereket csak a halál vehet el tőlem örökre. Pedig sokkal kevésbé drámai módon is elveszíthetünk valakit, ha eljön egy pont, és megszakad valami. És onnantól fogva nem beszélünk vele, nem az ő mosolyával ébredünk minden reggel, nem érinthetjük meg szabadon minden porcikáját, és nem legeltethetjük rajta a szemünket. Soha többé. Ez a fajta elválás is ugyanolyan végleges tud lenni, mint a halál. És ugyanúgy fáj.

Ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor az az is. Ha valaki pontosan azokat a csillagokat ígéri az égről, amikre vágyom, akkor hazudik.

Van, hogy eljön az a pont, hogy egyszerûen csak szerelmes vagy valakibe. Nem azért, mert az a valaki jó vagy rossz, nem azért, mert valamilyen. Egyszerûen csak szereted. És még csak azt sem jelenti, hogy onnantól fogva ásó, kapa, nagyharang. Ahogy azt sem, hogy soha nem fogjátok megbántani egymást. Egyszerûen azt jelenti, hogy szerelmes vagy, szereted szívedből. Néha azért, amilyen, néha pont annak ellenére. És tudod, hogy az a valaki is szeret téged, néha azért, aki vagy, néha meg pont annak ellenére.

Vannak, akik hálásak, ha megkínálod őket a szívük legféltettebb vágyával, másokat azonban halálra rémiszt a lehetőség. Mert általában előbb le kell mondanod a régi életedről, a régi éned egy részéről, hogy megkapd, amit szeretnél. És ehhez bátornak kell lenned, különben nem leszel képes a váltásra. Márpedig ha nem vagy képes váltani, mindössze három lehetőséged marad: utálhatod önmagadat, hogy nem vagy képes megtenni azt az aprócska lépést, utálhatod azt, aki miatt feláldozod a boldogságnak a lehetőségét, vagy utálhatod azt, aki a boldogságot kínálja, okolhatod őt, amiért nincs benned elég mersz, és elhitetheted magaddal, hogy nem is volt valóságos a lehetőség. Mert egyszerûbb mást hibáztatni, mint önmagadat.

A halál ott kopogtatott a fürdőszoba ajtaján, lassan maga alá gyûrt minket a rettegés, és nekem se erőm, se tervem nem volt ellene.

A kiábrándultságra és a cinizmusra az élet viharai szoktatják rá az embert.

Az embernek van egy képe önmagáról. Amilyennek szereti hinni magát. És ha olyasmi történik, ami nem illik bele a képbe, meggyászoljuk a régi énünket. Azt az embert, akinek korábban hittük magunkat.

Egy igazán jó ember jó marad akkor is, ha hatalmat kap. És fordítva, egy velejéig romlott gazember mindig is a saját önző, mocskos céljaira fogja gonoszul felhasználni a mégoly nagyszerû tehetségét is. A középszerû és átlagos, kicsit jó, kicsit rossz emberek az igazi zsákbamacskák, náluk soha nem lehet előre megmondani, mit tesz velük a hatalom. Egy átlagos emberbe sokkal nehezebb belelátni.

Olyan volt a lelkem, mint azok a kürtcsigák, amiket partra mos a tenger, és már csak a héj maradt meg belőlük, a csiga dobbantott. Szürkésrózsaszín üregem tisztára mosva, üresen várja, hogy valaki betöltse, hogy valaki betelepedjen, és ott bennem biztonságban érezze magát, és kitöltsön mindent.

Csak áltattam magam, hogy elmúlt, pedig azért is nem tudtam senki mást szeretni, mert még magam elől is titokban az övé maradt a szívem.

Mi a szerelem? Nemcsak általában, hanem esszenciájában? Vágy, tomboló szükség és hiány, egy ûr az ember testében, amit csak a másik tölthet be, nélküle üresen kong minden.

Kegyetlen a sors, hogy te egyre hûvösebbé és hûvösebbé válsz az ölelésemben, míg én lassan beleőrülök.

Ha minden barátod ugyanazt mondja, amit a szíved is sugall, és csak a félelmeid tántorítanak el, légy úrrá magadon. Ne hagyd magad eltántorítani.

A szíved nem egy seb, amit piszkálgatni kell, vajon leválik-e már róla a var. Hagyd, hadd gyógyuljon be. Ha nem birizgálod megállás nélkül, ha adsz rá esélyt, akkor újra ép lesz, hidd el.