Lev Tolsztoj

Ne szalaszd el a boldogság pillanatait, szerettesd meg magadat és szeress magad is!

Persze, hogy fél az ember a medvétől, de amint megpillantja s túlesett az első ijedtségen, a fő gondja az, hogy el ne szalassza.

A fiatalság nem akadálya a vitézségnek.

Menetelés közben a katona épp úgy körül van véve, körül van határolva, és le van nyûgözve az ezrede által, mint a tengerész a hajója által. Bármilyen messzire jusson is el, bármilyen furcsa, soha sem látott és veszedelmes pontra kerüljön is, mint a tengerészt mindig és mindenütt hajójának ugyanaz a födélzete, ugyanazok az árboczai és alattsága, úgy őt is mindig és mindenütt ugyanazok a bajtársak, (...) és ugyanazok a fölebbvalók veszik körül. A katona ritkán kíváncsi arra a pontra, a melyre a hajója került; de az ütközet napján, Isten tudja, honnan és hogyan, a katona erkölcsi világában is megszólal egy valamennyiökre nézve szigorú hang, melyből ki-kicsendül valami ünnepélyes és elhatározó eseménynek a közeledése és szokatlan kíváncsiságra hangolja őt.

Mintha aludnánk, amíg nem vagyunk szerelmesek. Az ember a föld gyermeke... de mihelyt beleszeret valakibe - istenné válik, és olyan tiszta lesz, akár a teremtés legelső napján.

A háborúban a fiatal emberek energiája sokszor sokkal biztosabban megmutatja a helyes utat, mint az öreg emberek minden tapasztalása.

Az igazat elmondani rendkívüli nehéz; és fiatal emberek ritkán képesek rá.

Bolondok azok, a kik minden semmiségért elpityerednek.

Az egyszer leleplezett szemfényvesztés benyomásától nem tudunk szabadulni.

Egyetlen lépés ezen az emlékeztető vonalon át, mely az eleveneket a holtaktól elválasztja, s nyomban ott teremnek az ismeretlen szenvedések és a halál. És mi van ott? Ott, a mögött a mező, a mögött a fa, azok mögött a naptól megvilágított tetők mögött? Senki se tudja, de mindenki szeretné tudni, és bár borzasztó ezt a vonalat átlépni, mégis mindenki szeretne túllenni rajta, s az ember tudja, hogy előbb vagy utóbb, de át kell lépni rajta.

Soh`sem árt, ha az ember kissé sötétebb színben látja a jövőt.

Aki megért mindent, az meg is bocsát mindent.

Az olyan embereken, akik képesek megfontolni a cselekedeteiket, az elutazás és az élet változásainak a pillanataiban rendszerint komoly hangulat szokott erőt venni. Az ember az ilyen pillanatokban rendesen számot vet a múltjával és terveket csinál a jövőre.

Mintha aludnánk, amíg nem vagyunk szerelmesek. Az ember a föld gyermeke... de mihelyt beleszeret valakibe - istenné válik, és olyan tiszta lesz, akár a teremtés legelső napján.

Nehéz úgy élni, hogy hiszünk önmagunkban: önmagunkban hinni azt jelenti, hogy nem a könnyû örömet hajhászó állati énünk javára döntünk, hanem majdnem mindig ellene; ha azonban másokban hiszünk, nem kell döntéseket hoznunk, mert már minden el van döntve, mégpedig nem a lelki, hanem állati énünk javára.

Ha szeretünk, az egész embert szeretjük, amilyen, nem amilyennek akarom, hogy legyen.

Elkerülhetetlen sorsa ez a tevékeny embereknek; annál kevésbé szabadok, minél feljebb állnak a ranglétrán.

A legmagasabb bölcsesség egy tudományt ismer - a minden tudományát, azt a tudományt, amely az egész világmindenséget s benne az ember helyét is képes megmagyarázni. Ahhoz, hogy befogadhassuk ezt a tudományt, meg kell tisztítanunk, meg kell újítanunk benső önmagunkat, vagyis mielőtt tudni akarunk, hinnünk, tökéletesednünk kell. E célok elérése végett helyeztetett lelkünkbe az isteni fény, amit lelkiismeretnek nevezünk.

Azt szokták kérdezni: hogyan élhet az ember kormányhatalom nélkül? A kérdésnek az ellenkezőnek kellene lennie: az ember mint értelmes lény, hogyan élhet az erőszak nyomása alatt? Az ember vagy értelmes lény, vagy nem az. Ha nem az, akkor mindent csak az erőszak intézhet el, de viszont akkor semmi alap sincs arra, hogy némelyeknek van joguk a hatalomra, másoknak pedig nincs. Ha azonban az ember értelmes lény, akkor a közösséget nem az erőszakra, hanem az értelemre kell alapítani.

A megtévedés akkor is megtévedés marad, ha a többség osztozik benne.