Ugrás a tartalomra
Amikor (...) még itt volt közöttünk, örült, ha a nevetésed hallotta, és tudta, hogy örülsz az élet kellemes oldalainak. (...) Most, hogy eltávozott, bizonyosan azt szeretné, ha ez továbbra is így lenne. Nem zárkózhatunk el a természet gyógyító ereje elől. De megértem az érzéseidet. Ezen valamennyien átesünk. Gyûlöletesnek érezzük a gondolatát is, hogy örömünk leljük valamiben, ha az, akit szerettünk, nincs már itt, hogy megossza velünk, és szinte azt hisszük, elárultuk a gyászunkat, ha az élet iránt ismét visszatér az érdeklődésünk.
Kapcsolódó idézetek
-
A legvégén visszatekintve az életünkre vagy azt mondjuk, "kár, hogy kihagytam" vagy azt, hogy "kár lett volna kihagyni". Nekünk sok csodás élményünk volt, amit kár lett volna kihagyni, akkor is, ha sírtunk, ha belehalt a lelkünk. Én azoknak az emlékeknek is örülök, mert veled élhettem át őket.
-
Ha a természet maga szóra fakadna,
És e szavakkal korholgatná bármelyikünket:
"Oh, te halandó, mért kell annyira elkeseredned
S gyászba borulnod? Mért siratod jajgatva halálod?
Mert ha örömben telt számodra el eddig az élet,
S nem folyt el minden java, mint a repedt fazekakba
Töltött víz, és nem forrott torkodra az íze,
Mért nem mint megelégült vendég lépsz ki belőle.
És fogadod csöndes lélekkel, balga, a békét?
Vagy, ha mit élveztél, elmúlt és vesztire fordult,
Bús sorodat mért vágyol nyújtani, tán hogy
Mégegyszer rosszul járj, s végképp semmire menj ki?
Nem jobb-é megválni az élettől s a bajoktól?"
Titus Lucretius Carus
-
Ha elveszítünk egy szeretett lényt, lelkünk egy része is meghal vele. Ilyenkor keserû magány kerít minket a hatalmába, mintha elhagyatott házba kerülnénk, és hiányérzetünk támad. Titokként őrizzük magunkban eltávozott szerettünk hiányát. Ez olyan seb, amely nem enyhül az idő múlásával, mindig újra meg újra felszakad. Olyan seb, amely még akkor is vérzik, miután begyógyul. Az ember azt hiszi, hogy többé nem tud majd nevetni, hogy soha nem lesz könnyû a szíve. Az élet folyása megváltozik. Olyan, mintha a sötétben tapogatózva araszolnánk előre, és közben nem látnánk, mi van előttünk, és nem tudnánk, merre haladunk.
Elif Safak
-
A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltûnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat, az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsamód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy. Nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön, és ha tudjuk, kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll a lélegzeted.
-
Tudom, milyen az, amikor a másik elmegy. Egy hét iszonyú gyötrelem, majd egy hét fájdalom, majd elkezdesz felejteni, s a végén már úgy tûnik, mintha soha nem is történt volna meg, mintha valaki mással történt volna, s megvonod a vállad. Azt mondod, a fenébe is, hát ez az élet, a dolgoknak ilyen a természete. Meg ehhez hasonló baromságokat. Mintha bizony nem veszítettél el volna valamit örökre.
-
Gyakran mondják, hogy éppen a halál és létezésünk rövidsége ad értelmet az életnek. Én ezt inkább úgy látom, hogy csak a halál tragédiáját próbálják utólagosan megideologizálni. Egy szeretett ember elvesztése szó szerint megfoszt bennünket önmagunk egy részétől: azok az agyi mintázatok, amik a vele való kapcsolódásra és örömre hangolódtak, most hiányt, ürességet és fájdalmat hoznak. A halál mindazt elveszi tőlünk, ami az élet értelmét adja: a készségeket, a tapasztalatokat, az emlékeket és a kapcsolatokat. Megakadályozza, hogy továbbra is átéljük azokat a felemelő pillanatokat, amik meghatároznak bennünket - az alkotást, a szeretet kifejezését, a közös nevetést.
Ray Kurzweil
-
A halál az élet természetes része, a születés ellenpólusa. Ugyanúgy a gyász is. A gyászt nem lehet eltüntetni, el lehet nyomni ideiglenesen, de bennünk marad. Csak azt érezzük olyankor, hogy valami nyomaszt minket, ami nem oldódott fel. Azt érezzük, hogy valami nincs rendben.
-
A fájdalom néha elkerülhetetlen, de a szenvedés nem. Képzeljük el, hogy boldog kapcsolatban élünk valakivel, akit aztán elveszítünk. Nyilván fájdalmat fogunk érezni, ez teljesen természetes. Ha azonban tovább cipeljük ezt a fájdalmat, és egyfolytában összetörtnek érezzük magunkat miatta, az már szenvedés.
-
Meggyőződésem, hogy mindenki látja és sajnálja a saját sérelmeit. De gyönyörû a pillanat, mikor összetörik egy szív, és egy másik szívhez vezet minket, amely talán többet szenvedett, és amelynek joga van több gyengédséghez, több szeretethez, mint nekünk.
-
Az ember jól tudja, hogy nem számít, mi történik vele éppen, kit veszített el nemrégen, mennyire gyûlöli az egész világot, vagy milyen helytelen vonzalmat érezni valaki iránt, mielőtt elfogadná, hogy meggyógyult. De emberek vagyunk, és mihelyst vonzalmat érzünk valaki iránt, ettől nem tudunk elvonatkoztatni. Ilyen a természetünk. Az már más kérdés, hogy engedünk-e a vonzalomnak.