Márai Sándor

Millió lény él a földön, akik boldog életörömmel telnek el egész testükben, egész lényükben, ha kiejtik ezt a szót: szerelem. S sugározni kezdenek egy boldogító tudattól, ha kiejtik: Isten. Én kiejthetem mindkét szót, nem érzek semmit. Addig ismételgetem, amíg elfárad a szám s hebegni kezdek. (...) Mindkét szó sötét marad. Nincs benne áram. Leírva sem gyulladnak fel.

Ez a legnagyobb titok. Ahogy egy ember elromlik. Egyedül marad. Szinte légüres térben beszél: nem hallani a hangját. Nem értik. Olyan utakon jár, mint a többiek... s nem jut el sehová. Mindig körbe, mindig önmaga körül. Van valami bomlasztó körülötte.

Az élet nem jó és nem rossz; milyen is? Olyan, mint az olcsó irodalom: olyan életszagú.

Ellenfeleinket soha nem lehet meggyőzni, kik és mifélék vagyunk - eredményesebb nagy következetességgel megvárni a pillanatot, amikor ellenfeleinkről kiderül, ki és mifélék ők a valóságban.

Nem nagyon sok idő telik el, s nemcsak neved és személyed feledi el tökéletesen és maradéktalanul a világ, nemcsak mûved emlékét lepi be a feledés pora, hanem mûved anyaga is elporlad, a könyvek papírja és vászonkötése elillan a semmiségben, a képek, melyeket festettél, nem láthatók többé sehol a világon, s a márványszobrokat, alkotásaidat, finom porrá morzsolta az idő. Mindez egészen biztosan bekövetkezik, s az idő óráján csak másodpercek teltek el, míg te, s minden, amit jelentettél a világban, tökéletesen és maradék nélkül megsemmisül. Mitől félhetsz hát az életben? Mi olyan fontos vagy veszélyes, vagy sajnálnivaló, hogy meghőkölj az igazság elől? Nem értelek.

Amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének.

Minden régi bölcselet égető kérdése volt: Mi van az ember hatalmában? S egyhangúan felelték mind: Csak a lelke.

Csak ne lenne olyan gyönyörû a világ! A hajnalok! A víz, az erdő! A növények, az állatok! S közben minden nyomorúságukkal, ne lennének olyan érdekesek az emberek!

De miért akarok én gondtalan lenni? Milyen jogon? Gondterhes vagyok, tehát ember vagyok. Tehát vagyok.

A nő, aki igazán szeret valakit, módot ad a férfinak arra, hogy a férfi őt minden erejével megajándékozhassa.

"Lehetetlen" nincs. Felső határ az ember számára alig van. Lehetetlen csak egy van: hogy ami eleven, vágyak nélkül éljen.

Irtózatosan nehéz igazat tudni magunkról: természetünkről, hajlamainkról, vágyainkról. Csaknem lehetetlen. Van itt valamilyen mély, sûrû köd, ahová az értelem sugara nem tud levilágítani.

Nemcsak kifelé kell hallgatni. Befelé is, érzéseinkkel is. Ez nem könnyû.

A háború a legnagyobb próba és vizsga; minden kiderül, amit az ember önmagáról és embertársairól eddig csak homályosan gyanított, vagy tudni vélt; minden megmutatkozik a legmeztelenebb valóságában.

Az élet vagy veszélyes, vagy unalmas. Tessék választani. Igazán felnőtt ember az, aki megtanul unatkozni, anélkül, hogy megsértődnék ettől az állapottól.

Vigyáznunk kell társaságban azokra az emberekre, akik soha nem asztalszomszédjukhoz, hanem mindig az egész társasághoz beszélnek, azt akarják, hogy minden szavukat minden jelenlévő hallja, zsugorian vigyáznak arra, hogy egyetlen szavuk se guruljon asztal alá, állandóan történetkéket mesélnek, előadásokat tartanak a maguk kiválóságának bizonyítására és a társaság elbûvölésére. Az ilyen embereket kedvelik és szívesen hívják társaságba, mert elfoglalják a jelenlevők eszméletét, érdekességet és néha jókedvû hangulatot nyújtanak az egybegyûlteknek. De ezek az emberek hamis próféták: nem az fontos nekik, amit mondanak, nem is, hogy meggyőzzék azokat, akikhez beszélnek; egyes-egyedül saját hiúságuk kielégülése fontos nekik. Az ilyen emberek társaságát tanácsos gondosan kerülni.

Reménytelen szerelmek nem múlnak el.

Most minden nagyon fáj még. Majd jön az élet, és csodálatosan eligazít mindent, amiről azt hiszed, hogy elviselhetetlen.

Vannak férfiak, akik nőiesek, s akiknek éppen ez kell, hogy szeressék őket. De aztán vannak másfajta férfiak, akik legfeljebb csak elviselik a szeretetet, úgy, ahogy.

Annyi szomorúság, tanácstalanság, igen, kétségbeesés volt arcában, hogy meg kellett állnom, vissza kellett néznem. Néztem, és azt hittem, megszakad a szívem. Talán soha nem szerettem úgy, mint ebben a pillanatban.