Márai Sándor

A legnehezebbet kísérelte meg, amire ember vállalkozhat az életben. Tudja, mit csinált? Értelemmel akart közömbösíteni érzéseket.

Szeretetet lehet adni és lehet kapni. Csak egyet nem lehet: szeretetet zsarolni.

Érzékeink időleges lázadását el kell viselni, mint az élet nagy megpróbáltatásainak egyikét.

A test ellen kétféleképpen lehet védekezni: kicsapongással, vagy gyáva, hiú és sértődött aszkézissel. Egyiket sem bírja, dacosan és végzetesen felel mindkét sértésre. A test csak az őszinteséget bírja.

Azt hinni, hogy elvonulhatunk a szenvedély elől, éppen olyan őrület, mintha komolyan hinné valaki, hogy homokból házat és menedéket építhet a sivatag közepén a számum ellen.

A kommunisták minden pillanatban hajlandóak feláldozni a kommunistákat, ha ezen az áron megmenthetnek egy nagy csalást és hazugságot: a Kommunizmust.

Az ember mindig azt gyûlöli a másikban, ami önmagában hiba, s amit önmagában nem tud elintézni és közömbösíteni.

A zseni csak akkor szól, ha kérdezik.

Bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és lényeddel.

Sikered van? Vigyázz! Minden siker gyanús.

Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan. Iparkodtam felelni a kérdésre. Így feleltem: szeretem... másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit előtte... Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban.

Az ember nemcsak azzal vétkezik, amit elkövet, hanem vétkezik azzal is, amit nem követ el, mert figyelmetlen vagy közömbös.

Nem vagyok jó. Önző vagyok, meg akarlak tartani, vissza akarlak szerezni. Ennek egy módja van csak: felszabadítalak. Menj el tőlem, keresd meg a világban, amiről azt hiszed, hogy nem találtad meg ebben a házban. Szabad vagy. Csak szabad emberek ismerhetik meg önmagukat, igazi vágyaikat.

Most megértettem, hogy én - ebben a környezetben, a jólmenő íróság keretében - soha nem éreztem otthon magam. Valamit kerestem, valami örökké hiányzott... Mi? Az, hogy a magam világában, a saját levegőm lélegezzem. Ez hiányzott és talán ezért utaztam el innen ezekben az években, amikor csak lehetett; mindig, évtizedeken át. No, de most végre megérkeztem, gondoltam. És figyelmesen néztem a levegős semmit, ami megmaradt.

Az élet igazi, nagy vállalkozásai legtöbbször nem hőstettek, hanem türelemjátékok.

Azt akartam mondani, hogy Magyarország is csak a minőség igényével élhet és maradhat fenn az új Európában; nincs módunk középszerûnek lenni. (...) De ez az ország semmitől nem fél úgy, mint a minőségtől, s az igazi mûveltségtől, amely valóban hősiesség.

Nem szabad visszanézni, azzal a nézéssel, amelynek értelmét maga még nem ismerheti, amely egyszerre hívás és üdvözlet, amely üzen, a zûrzavarban és a magányban, mintha éjszaka, mikor minden egészen sötét és reménytelen már, hirtelen fény gyulladna ki valahol. Maga még nem tudja, hogy a pillantás is van olyan cselekedet, mint a mozdulat.

Semmi sem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, amelynek során egy ember elárulja jellembeli sajátosságait.

Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.

Az igazság állandó és változatlan, mint a természet nagy törvényei. De te, az ember, aki hiszel az igazságban és megvallod azt, nem vagy állandó, sem változatlan. Már az időjárás is megváltoztatja szándékaid, már a hóesés is eltérít az (...) útról, már egy nő is hatással tud lenni reád: ilyen változékony vagy. Mit is remélhetsz önmagadtól?... Hirdesd az igazságot, de nem árt, ha néha mosolyogsz közben.