Márai Sándor

Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.

Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett - És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti, másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország.

Hebehurgya vállalkozás egy élet kórképét egyetlen sérülésből vezetni le, mint valamilyen fertőző gócból, s bizonygatni, hogy abból sarjadt ki minden nyavalya.

A családi hierarchia finnyás, bonyolult és érzékeny.

Minden család történelme beszámol ilyen válságidőszakról, amikor nem "történik" semmi kitapintható, s mégis évtizedekre, néha az élet tartamára megrögződik valamilyen érzelmi hőfokon a családtagok egymáshoz való viszonya.

A szavak bénák, tökéletlenek, kevesek a fogalmazáshoz.

Ami az életben megmarad nagy ajándéknak, amiből hitünk és jóindulatunk tartalékait gyûjtjük, legtöbbször csak ilyen váratlan, jelentéktelen ajándék.

Miből készült az anyag, melyet elszakítanak az emberek, mikor "szakítanak"? A magyar nyelv szavai pontosak, érzékletesek; belső és jelképes értelmükre érdemes mindig odafigyelni; tehát; két ember elválik egymástól, "szakítanak", s e pillanatokban csakugyan elszakad valamilyen finom huzal, fonál, érzésből, vonzalomból, ingerből, kíváncsiságból, szomorúságból, vágyból szőtt... asztrálszövet, mely eddig együtt tartotta őket. Elszakadt, mert szakítottak, s most már nem tartja őket... Valahogy így szakadt el a Föld a Naptól, a Gondolat az Érzéstől s a végén Jancsi, Juliskától. Most bámulnak az égre, s azt hiszik, a szakítás magányügy. De ilyenkor a világûrben is történik valami.

Istent soha nem tudtam elképzelni, valószínûleg, mert nem emberi és földi, hanem isteni.

Minden szavadat úgy írni le, úgy ejteni ki, hogy elbírja a világi valóság teherpróbáját is. Talán ez az írás és az élet titka. Mert hasztalan áll a szó helyén az irodalmi térfogatban, ha világi térfogatban nem bírja el a valóság légköri nyomását.

Az ember sokáig egyedül érzi magát az emberek között; egy napon megérkezik halottai társaságába, észreveszi állandó, tapintatos jelenlétüket. Nem sok vizet zavarnak.

Lehet, hogy nem vagyok hős, de nem vagyok gyáva sem, mert van bátorságom a szenvedélyeimhez.

A gyermekek ösztönösen értenek a pénzhez.

A gyerekek gyorsan ítélkeznek és megfellebbezhetetlenül.

Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamaink, indulataink természetét. Ilyen pillanatokban fülsüketítő explózió figyelmeztet - mert a csönd pianisszimója is tud olyan fülsüketítő lenni, mint a fortisszimó -, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni, más a foglalkozásunk is, mint amihez igazán értünk, más emberek kegyét keressük vagy haragját ingereljük, s közönyösen és süket messzeségben élünk azoktól, akikre igazán vágyunk, akikhez minden következménnyel közünk van... Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul, melléje él az életnek.

Csak a pontos szavakba öltözött értelem vezetheti az élet homályában az embert.

Ne akard esküvel, szöggel és kalapáccsal rögzíteni minden időkre azt, amin az éjszaka és a reggel is változtat valamit, szíved és értelmed is örökké csiszol, másít, alakít valamit, ma, holnap és örökké.

Semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme. Mikor érdeklődésünk eljut a világ dolgainak szemlélése közben az emberi jellem ismeretéhez, egyszerre úgy érezzük, ez volt igazi feladatunk az életben. Minden más, amit megismertünk, csak ismereteinket gazdagította. De lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb.

Ne csak szajkold, hanem higgyed is végre, hogy minden, minden másképp történik. Egy napon megérint az élet; másképp, máskor, más szándékkal, mint valaha is képzelted. Megérint, és köznapod megtelik a csodálatossal.

Csodálatos az is, mennyire érzékenyek az emberek. Mint egy rózsa. Mint egy kankalin. Oly végzetesen figyelnek minden szóra, mely hiúságukat sértheti, mint senki és semmi az élők világában. Egy hanglejtés is halálra tud sebezni egy embert, igen, már az is, ha éppen hallgatsz róla, mikor ő úgy várja, hogy dicsérjed, vagy helyeselj neki: örökké ellenségeddé változtat egy embert. S ugyanezek az emberek, akik ilyen félelmesen finom hallással érzékelnek mindent, ami személyükre vonatkozik, akik egy kézszorítás bensőségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén is átérzik a személyük felé villanó véleményt vagy igazságot, ezek a mimózánál gyöngédebb és érzékenyebb emberek gondtalanul követik a legotrombább aljasságokat, szemrebbenés nélkül kegyetlenkednek, közömbösen és néha jókedvûen is. Az emberi léleknek ezt a rugalmasságát nem érdemes bírálni; csak tudni kell erről. S nem lepődni meg semmin, soha.