Márai Sándor

Vannak gyógyíthatatlanul sérült emberek, kiket a kapzsiság, a hiúság és az irigység oly mélyen megfertőzött, hogy nincs semmiféle mód reá, megközelíteni és megengesztelni beteg lelküket. Ezeket szánjad, de kerüljed. Nincs az a nagylelkû cselekedet, önzetlen magatartás, bátor és nemes közeledés, ami segíthet ez embereken. Különösképpen az irigység kínozza ez embereket. Epét hánynak, álmukban felordítanak, hánykolódnak vackukon, mint a nyavalyatörősök, habot köpnek, ha azt látják, hogy valaki munkával vagy a kegyes sors jóindulatával szerzett, elért valamit az életben. Betegek ezek, fertőző betegek. Kerüld a társaságukat, ne hidd, hogy érvelés, bizonyítás valaha is meggyőzheti őket. Mintha a leprásnak akarnád bizonyítani, hogy az egészségesek bûntelenek és ártatlanok! Nem hiszi el. Ha feltárod előttük betegségük igazi okát, meggyûlölnek. Ha érzéseikre akarsz hatni, fütyköst ragadnak. Oly mélyen élnek indulataikban, mint a számûzött sorsában: nem ismernek más megoldást, csak a bosszút. Ne alkudozz velük, kerüld el őket, s viseld el létezésüket a földön, mint egy sorscsapást.

Néha félek, hogy végül mégis ő az erősebb, a másik én, az ismerős és érthetetlen, akinek nincs névjegye, nincs teste, s aki legalább olyan erősen én, mint a kezem vagy a szemem. Félek, hogy mégis erősebb, mert fölényesen bánik velem, mint egy vívó, aki talán le is becsüli ellenfelét: sebeket ad, óvatosan és játékosan, s talán azért nem döf le, mert - egyelőre - mulattatja ez az aránytalan bajvívás. Pardont kérjek tőle? Akkor nincs értelme az egésznek. Szökjek meg az életből? Akkor ő győzött. Semmit sem tehetek. Nem elég meggyőzni és leteperni az ellenfelet. El is kell viselni. Ez a nehezebb.

Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. (...) Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betûkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás.

Egy feltoluló könnyét az emlékezésnek kényszerülök elmorzsolni írás közben szememben, s ajkam halk áldást rebeg a visszahozhatatlan elmúlt órák s mestereink: a tanítók felé!

Semmiféle magatartás nem jogosult, mely az emberi renden kívül akar felépíteni egyfajta életrendet és napirendet. Az ember számára a világ dolgainak és a cselekedeteknek addig van csak értelmük, amíg hatni akarnak az emberekre, s együttmûködnek az emberi világgal. Ez az együttmûködés lehet közvetlen és lehet közvetett. De saját érdekből senkinek nincs joga élni, igen, még alkotni sincs joga.

Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, melyet minden következménnyel megismertem. Senki nem ülhet a virágos réten, mint Ferdinánd, a bika, s nem szagolhatja büntetlenül a szép virágokat. Ember vagy, tehát ember módra és az emberek között kell élned.

Látjátok, feleim, szem`tekkel mik vagyunk Por és hamu vagyunk Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margitszigetet?... Már minden csak dirib-darab, szilánk, avítt kacat A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt A "pillangó", a "gyöngy", a "szív" - már nem az, ami volt.

Mennyből az angyal, menj sietve Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony, Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Tudod, minden embernek van valakije, aki ügyésze, ellenőre, bírája, ugyanakkor kissé cinkosa is abban a rejtelmes és félelmes perben, ami az élet. Ez az ember a szemtanú. Õ az a valaki, aki teljesen lát és ismer téged. Minden, amit csinálsz, kissé az ő számára is készül, mikor sikered van, ezt gondolod: "Vajon ő elhiszi-e?..." A szemtanú a háttérben áll, életünk hosszat. Kényelmetlen játszótárs az ilyen. De szabadulni nem tudsz, talán nem is akarsz tőle.

Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot.

A vágy ezer nyelven szól hozzánk. Mindezt megértem. De csak szabad emberek vethetik magukat ezekbe az áradó mély vizekbe... Minden más aljas csalás, rosszabb, mint a tudatos kegyetlenség. Emberek, akiknek közük van egymáshoz, nem élhetnek titokkal a szívükben. Ez a csalás értelme.

Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derû, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!

Milyen sokáig tart, amíg megtanulja az ember, hogy minden nép "különös"!

Milyen tiszta, milyen soha nem ismétlődő, milyen semmiféle más kapcsolattal nem pótolható kaland az első fiú-barátság! (...) A családon belül féltékenységek, becsvágy, érdekek hatják át a vonzalmakat, a szerelem kínos-ünnepélyes, betegség hangulatú, valószínûtlen és lázas hőfokú állapota sem adja azt a szelíd békét, az érdektelenségnek, a jóindulatnak, a szándéktalanságnak azt a megható idilljét, ami az első barátság két fiú között.

A boldogtalanságot sem adják ingyen. Az írói munka - akármilyen minősége - megköveteli, hogy a szívet, az ideget és az eszméletet valamilyen, az átlagos életérzésnél perzselőbb hőfokon tartsuk. Nincs alku, és nincs az, hogy "megéri"-e - az ember nem alkudozhat rögeszméjével, melyet mások tarthatnak "elhívatásnak", s címkézhetnek tetszetős jelképekkel; meztelen és durva neve, úgy hiszem, mégis a rögeszme... "Boldog" ember nem alkot; a boldog ember egyszerûen boldog.

Szeretném az igazságot leírni itt. Az igazsághoz úgy szoktatom magam, mint a nagybeteg az életveszélyes, keserû orvossághoz; talán megöl, de lehet, hogy segít; tulajdonképpen nincs mit vesztenem. Az igazság, hogy lelki alkatomért, sorsom fordulásáért nem vádolhatok senkit.

Az életben nem történnek "nagy dolgok". Ha később visszanézünk, s keressük a pillanatot, mikor valami elhatározó, jóvátehetetlen történt velünk - az "élmény" vagy "baleset", mely későbbi életünket alkotta -, legtöbbször csak ilyen szerény nyomokat találunk, vagy még ennyit se. Igazában nincs más "élmény", csak a család; s nincs más "tragédia", csak a pillanat, mikor döntened kell, megmaradsz-e a családban, s annak nagy, széles sugárkörben táguló változataiban, az "osztály"-ban, a világnézetben, a fajtában - vagy mégy a magad útján, s tudod, hogy most már örökre egyedül maradtál, szabad vagy, de mindenki prédája, s csak te segíthetsz magadon.

A gyermekek "szociális" érzéke fonák és fejletlen. Minden gyermek becsvágyó, s leplezetlen híve a korlátlan magántulajdonnak.

A zene nemesíti a kedélyt.

Valakit szeretni kell, s tájékozatlan zavaromban honnan tudtam volna a nagy titkot, hogy nem elég szeretni? - alázatosan kell szeretni, ha nem akarunk túlságosan szenvedni érzéseinktől.