Márai Sándor

Nem lehet csak a valóságnak, a célszerûnek élni... valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatásos képeslap, mely - vörös és arany színekben - a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk.

Te olyan furcsa kártyás vagy... valaki, aki kártya helyett szenvedélyekkel és emberekkel játszik. Én voltam az egyik dáma a játszmában. Aztán felálltál, és odább mentél... miért? Mert meguntad. Csak elmentél, mert meguntad.

Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ők, s ugyanabban a mûhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek. Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért - te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt.

Mindig, mikor megérkezik és szól hozzád a kísértés, mely barátságot, szenvedélyt, bizalmasságot, kötést ígér, tudjad: az anyag, melyből az ilyen kötés készül, romlandó, mert emberi anyag. Ami ma eskü, holnap nyûg, ami ma szenvedély és vágy, holnap érthetetlen és torz emlék, ami ma hûség, holnap szomorú kötelesség. Hasztalan mosolyog, ígér, reménykedik a kísértés. Hasztalan él halálig szívedben a vágy, teljesen és bizalommal megosztani az élet magányát valakivel. Nincs módod erre, mert ember vagy. Mindig tudjad ezt.

Lehet-e elképzelni, hogy szerelmesek, túl azon a határon, amikor a kéjben és egyesülésben vágyott személyi feloldódás megszûnik, ne őrizzenek meg valamilyen testi titkot egymás előtt, sötétben vagy világosban?

Ez a legnagyobb fájdalom az életben, mikor az ember szeret valakit, és nem tud vele élni.

Talán eljön a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmes és földközeli. Nem akartál az élet helyett valamit, ami csak hasonlít az életre.

Ne hessegesd el a szomorúságot. Oktalanul jön; talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. S mégis, a szomorúság megszépíti az életet.

A halált az emberek, akik még nem ismerik, összetévesztik a meghalással, s ezért félnek tőle; mintha valaki a szülést, ami vér és sikoly, összetévesztené az élettel! A halál egészen más. Úgy meg tud tölteni egy embert, mint a kegyelem, vagy mint a mustárgáz a tüdőt: minden pórusunk megtelik vele. A halál teljes. Az emberi életben nagyon kevés dolog van, ami olyan teljes lenne, mint a halál.

Mert a gyerek a legnagyobb csoda, az élet egyetlen értelme, de ugyanakkor ne csaljuk magunkat, soha és semmiben, s ezért rögtön megmondom neked azt is, nem hiszek benne, hogy a gyerek megoldja két ember között azt, ami lappangó feszültség, elintézhetetlen bonyodalom. De erről kár beszélni.

A szentek életének egyik legfőbb értelme, hogy a szentség egy napon elviselhetetlen erővel kezd sugározni lényükből, s ezért az emberek megfőzik vagy megsütik őket. Ez az erő, mely a szenteket arra kényszeríti, hogy elhagyják otthonukat, s ellenálljanak az embereknek, leküzdhetetlen. Nagyon ritkán esik meg, hogy egy szentet karosszékben ábrázolnak, amint kilencven évesen, a pátriárkák korában, ősz hajzattal, nyájasan üldögél dédunokái körében, és képes újságot olvas. A szent mindig harcol.

Kétféle lustaság van: vízszintes és függőleges. Van ember, aki csak élete nagy távlataiban lusta; a tervekben; abban, hogy elodázza elhatározásait, döntéseit; lustán építi fel élete munkáját, mindent az időbe épít, a nagy messzeségbe. Aztán van a másik, a függőleges lustaság, mikor a nagy pillanat előtt maradunk lusták, mikor nem gondoljuk, mondjuk vagy cselekedjük azt, amit abban a pillanatban lehetne. Nem nyújtjuk ki kezünket valami után, amit megszerezhetnénk, különösebb fáradság nélkül, s később talán csak nagy áldozatokkal tudunk megszerezni, nem megyünk a telefonhoz, nem írjuk meg azt a levelet, vagy nem jegyezzük fel azt a gondolatot, rögtön, akkor, abban a pillanatban. Ez utóbbi fajta lustaság a veszedelmesebb. Ilyen elmulasztott, lustán elhanyagolt pillanatokon múlik az élet.

Isten álarcát viseled, mert ember vagy.

Gyûlölök, tehát vagyok.

Harag az Istenre (ha van), mert nem segített, és harag az Istenre (ha nincs), mert mért nincs, mikor segítség kell. Harag ez emberekre, mert nem segítettek. És magamra, mert nem tudtam többet tenni. Harag reá, mert meghalt.

Nem lehet megbocsátani (kinek?), ha meghal, akit szeretünk.

Tûrd, hogy ember nem vagy ott, csak osztályidegen! Tûrd, hogy ember nem vagy itt, csak szám egy képletben!

Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.

Hol van a beszéd attól, amikor valaki igazán elmond valamit!

Nem kell megismételni a gyönyörû ötleteket, mert elkopnak, elveszítik varázsukat.