Márai Sándor

Most éppen azért nagyon nehéz megközelíteni az emberek lelkiismeretét, mert az egyes ember elmenekül az egyéni, lelkiismereti felelősség elől a közösségi jelszavak mögé. Az egyéniség ma beéri azzal, ha részt vesz valamiben.

Mit adtak a könyvek? Tapasztalást. De semmiféle tapasztalás nem segített. Most, az élet utolsó idejének alkonyatában, csaknem ellenségesen bámulta a könyveket, melyek mindig csak a részletekre feleltek. Az egészre nem tudott felelni senki.

Az ember elkövet valamit, akkor is, ha nincs haszna, sem öröme belőle. Ha visszanézel az életre, észreveszed, hogy sok mindent megtettél, éppen csak, mert módod volt megtenni.

Az emberek kényelmesek, s nehéz lesz nekik megmagyarázni. Néhány kész fogalmuk van, barátság, szerelem, házasság, kaland, viszony; s azt hiszik, e kész fogalmakban elfér az élet. Hát nem fér el.

A halál bennünk van, pontosan úgy, mint egy kis gyermek az anya testében. Éppen úgy fejlődik, mint a magzat. A haláltól a legerősebb férfiak is nőiesek lesznek - a pillanatban, mikor először észlelik, hogy termékenyek lettek és magukba fogadták, testükben érlelik a halált, arckifejezésük különösen elváltozik. Mord arcok is lágyak lesznek; mint az asszonyok arca, mikor megtudják, hogy gyermekük lesz.

Aki igazán van és teljesen él, soha nem unatkozik.

Különös, a magyar nyelvben összecseng és egymásból következik ez a két szó: ölés és ölelés.

Az emberek szeretettel ölik egymást, mint valamilyen láthatatlan sugárral. Még több szeretetet akarnak, minden gyöngédség az övék legyen, csak az övék. A teljes érzést akarják, el akarják szívni környezetüktől az életerőket, a nagy növények szomjas mohóságával, melyek kíméletlenül elszívnak a környék zsombékjaiból és televényéből minden erőt, nedvességet, illatot, sugarat. Nagy önzés a szeretet. Nem tudom, hogy élnek-e sokan, akik halálos sérülés nélkül tudják elviselni a szeretet rémuralmát?

Minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon, és melled vered.

Az ember ifjúságában szentül hiszi, hogy a világ rendkívül egzotikus. Később megtanulja, hogy csakugyan az, de másképpen, mint képzelte; észreveszi, hogy a Baross utca van olyan egzotikus, mint a Vörös-tenger, s a levélhordó, mint egy néger király.

Az igazság tömény méreg, melynek legkisebb adagja is halálos lehet. Ezért az írók és gondolkozók - azok az írók, akik tudnak gondolkozni, és azok a gondolkozók, akik tudnak írni - az igazságot egészen híg oldatban adagolják. (...) De mint ahogy nincs gyógyítás és gyógyulás mérgek nélkül, úgy igazság nélkül sincs egészség.

Mint ahogy csak az egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanataiban segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem "másféle", ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága hasonló.

A nő számára, ha igazi nő, egyetlenegy igazi haza van: az a terület, melyet a férfi, akihez tartozik, elfoglal a világban. A férfi számára van a másik haza, a nagy, az örök, a személytelen, a tragikus, zászlókkal és országhatárral.

Aki cselekszik, hangosan és sokat, mindig gyanús, hogy nincs szívében igazi szenvedély.

Egy nőnek mindenekelőtt és mindig és örökké gyöngédségre van szüksége.

Vannak nők, akik állandóan szolgálnak: egy férfit, egy családot, egy zárdát, egy gyermeket szolgálnak. Ezek a nők csendesek. Mindazt, ami az életben nélkülözhetetlen, amit "valakinek el kell végezni", ők végzik. Munkájuk zajtalan. Nem alakítanak egyesületeket: pelenkát mosnak, vagy a szárítókamrában, forró levegőben vasalnak, augusztusban, amikor a bőr kipállik, a gyümölcs aszalt lesz a fákon, a kutyák az ágy alá bújnak.

Az emberben van valamilyen isteni anyag, ami nem pusztulhat el, s van benne emberi anyag, mely irtózatosan tud szenvedni.

A szent, ellentétben a költővel, nem születik, hanem lesz. Ritkán esik meg, hogy valaki szentnek születik. Az igazi szentek bûnben fogantatnak, bûnben születnek és élnek, s csak nagy erőfeszítések árán lesznek szentek.

Az élet dönt, meglepően és gyönyörûen... s akkor minden olyan egyszerû és természetes.

Nem értették, mi az, ami az élet zavarában egymáshoz hajtotta őket, s még sokkal kevésbé értették, miért kellett végül szakítani, miért is éltek tovább, magányosan, új szeretők társaságában is magányosan, többmilliárd ember és a végtelen idő áramlásában is magányosan - miért kellett szakítani?