Márai Sándor

Semmit nem utálok úgy, mint az érzelgős honfibút, semmit nem vetek meg úgy, mint azt a böfögő hazafiasságot, amely kisajátítja és patentírozza egy földi tájhoz való, gyanús hangossággal vallott érzelmeit; az ilyen kötöttség szemérmes, igen, ez a legszemérmesebb érzés valamennyi között.

Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben... két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor amikor megértek e találkozásra.

Ez a legtöbb az életben: hogy marad utánunk valami, amiből haszna van a világnak, az embereknek.

Mert az ember - ezt egyre jobban hiszem - csak annyit ér és csak annyira ember, amennyire meg tudja őrizni lelke egy zugában az örök gyermeket. A végleges felnőtteket, akik nem hisznek már semmiféle csodában, gyanakvással szemlélem, s ez a gyanakvás és idegenkedés erősödik a tapasztalatokkal és az évekkel.

Csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatás, a hamis vád és a nyelvelő megalázás, a szegénység és a nyomorúság, mindez nem érint igazán. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: "Vétkeztél." Vagy: "Jól van." A többi köd, füst, semmiség.

Egy napon felébredtem... és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.

Nem igaz, hogy a vadász a zsákmányért öl. Soha nem ölt csak a zsákmányért, talán még az őskorban sem, mikor ez volt számára a táplálékszerzés kevés lehetőségeinek egyik módja. Mindig szertartás volt a vadászat körül, törzsi és vallásos szertartás. A jó vadász mindig a törzs elsője volt, tehát kissé pap is. Mindez persze elhalványodott az időben. De a szertartások bizonyos sápadt vonatkozásban megmaradtak.

Az ember nemcsak azzal felel, ha meghal. Ez jó felelet. De felel azzal is, ha túlél valamit. (...) Túlélni valakit, akit olyan nagyon szerettünk, hogy ölni is tudtunk volna érette, túlélni valakit, akihez olyan közünk volt, hogy majdnem belehaltunk, ez egyike az élet titokzatos és minősíthetetlen bûntényeinek.

Az idő is hozza és viszi a dolgokat, önkényesen, nemcsak mi állítjuk be cselekedeteinket és a jelenségeket az időbe. Van az, hogy a pillanat elhoz egy lehetőséget, s ennek pontos ideje van - s ha elmúlt a pillanat, egyszerre nem tehetsz semmit többé.

A féltés, a csalódottság, a hiúság iszonyatos erővel tudnak fájdalmat szerezni. De ez elmúlik... érthetetlenül múlik el, nem egyik napról a másikra, nem, még évek sem engesztelik meg ezt a haragot - s a végén mégis elmúlik, pontosan úgy, mint az élet.

Mindaz, amit az emberek "csalás"-nak neveznek, a testek szomorú és unalmas lázadása egy helyzet és a harmadik személy ellen, félelmesen közömbös, ha visszanézünk, az élet végén - közömbös, csaknem szánalomra méltó, mint egy baleset és félreértés.

A legjobb vadász ösztöne is tévedhet.

Ilyen erős az emberi természet: nem tud élni másként, felelnie kell és választ kell kapnia a kérdésre, melyet élete igazi kérdésének megismert.

Aki túlél valamit, az megnyerte a maga perét, nincs joga és oka vádaskodni; erősebb volt, ő volt a ravaszabb, erőszakosabb.

Vannak végzetes elemek emberek életében, visszatérő elemek, mint a zene.

Senki nem tud segíteni neki. Senki nem tud segíteni senkinek. A szerelem és a halál között utazom, mint egy versben. Talán csak a szeretet segíthet.

Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást.

Egy szobát, tárgyakat kétféleképpen lehet nézni: úgy, mint aki először fedez fel valamit, s úgy is, mint aki elbúcsúzik valamitől.

Az ember szeret visszafizetni az isteneknek a boldogságból valamit. Mert az istenek közismerten irigyek, s mikor adnak a földi halandónak egy évre való boldogságot, rögtön felírják ezt a tartozást, s az élet végén uzsoraáron követelik vissza.

Szenvedélyeket, ha mégoly eszeveszettek is, nem lehet titkolni.