Marcus Rosenlund

Abból, amit a régi időkről mondanak, sok minden tényleges történéseken alapul.

A tenger ad, és a tenger elvesz. Miközben egy város - Rungholt - jövőjét elmossa a tenger, létrejönnek a feltételei annak, hogy egy másik város - Amszterdam - egy világméretû hajózási és kereskedelmi birodalom központjaként fényes jövő elé nézhessen.

Nem szabad túlságosan a sokat emlegetett globális átlaghőmérsékletre helyezni a hangsúlyt. Az ugyanis nem ad teljes képet, és semmit sem árul el a helyi viszonyokról. És végső soron bármelyik irányban meglepően apró eltérések is elegendők ahhoz, hogy évszázadokon át tartó galibát okozzanak.

Ki mondta, hogy a térkép körvonalai örök időkre szólnak? A partvidékek topográfiája dinamikusan változik, és ez a jövőben is így lesz. Az eróziós erők, a szél, az eső és az árapály miatt szárazföld és tenger határa mindig is változott. Szigetek születnek és tûnnek el.

Ami az egyiknek árt, az a másiknak használ.

Akár a természetes, akár az ember által kiváltott éghajlatváltozásokról beszélünk (a kettő nem egymást kölcsönösen kizáró jelenség), egyvalami biztos: sosem lesz unalmas a tengernél lakni. A szárazföld és a víz határvidéke továbbra is eleven és állandóan változó frontvonal marad, ahol az elemek egymással harcolnak az uralomért.

Az élet útjai igen gyorsan a halál útjaivá válhatnak.

Maga a föld él, és az időjárás és az élet erodáló erőinek hatására változik. Az út görcsös, lassan lüktető kígyóvá alakul. Felszíne emelkedik és süllyed, széle lassan ide-oda mozog, de iránya alapvetően megmarad a földön. Mintha két párhuzamos világ létezne: a gyors, biológiai és a lassú, geológiai világ. Az utak, amelyeken az élet áramlik, a két világ metszéspontját jelentik.

Az utak azóta cikcakkoznak a földön, amióta egyáltalán élet létezik, az élet, amely jellegénél fogva nyughatatlan.

Ahogy a dinoszauruszok vándorlási útvonalát még több tíz millió év elteltével is látni lehet, a mi útjaink is tartós nyomot hagynak majd a lerakódásokban, és megtalálhatók lesznek még korszakokkal az után is, hogy az utolsó ember kilehelte a lelkét.

A mi specialitásunk az alkalmazkodás. Szinte bármihez alkalmazkodunk, jóhoz és rosszhoz is. Még a magunk által okozott, végső soron rendkívül pusztító éghajlatváltozáshoz is, feltéve, hogy kellően lassan történik. Mármint emberi lépték szerint lassan, hiszen amit mi lassúnak találunk, az a természet ősi mércéje szerint villámgyors fordulat. A képességünk, hogy szinte akármilyen viszonyokhoz alkalmazkodunk, áldás és átok is egyben. Segít nekünk életben maradni, de idővel csaknem bármilyen őrültség normálisnak tûnhet miatta.

Útközben hatékonyan gondolkodik az ember, mivel nincs más teendő.

A napsütés és a hátszél lustává tesz. (...) Civilizációnk fejlődésében a nagy előrelépések nehézségek és a szembeszél közepette történnek. A hirtelen és drámai éghajlatváltozások kényszerítenek bennünket arra, hogy egymáshoz forduljunk, és összedugjuk a fejünket.

"A szükség találékonyságot szül" (...) kifejezés szerintem kissé túloz is - a szükség többnyire nélkülözést és nyomort szül.

Egy királynak a gyengék gerinceként és a sors tövisei elleni ütközőként kell mûködnie.

Létezik egy sajátos szigetlakó-mentalitás, amelyből például a japánok is kifejlesztették a maguk változatát. Egyszerûen rányomja a bélyegét az ember gondolkodására, ha ő egy szigeten él. Akaratlanul is kicsit furcsává válik, ha a tenger közepén, egy sziklán ül, főleg, ha az év nagy részében esik az eső, és fúj a szél.

Nehéz a hódító szárazföldi patkányok dolga, ha el akarnak foglalni és meg akarnak tartani egy szigetet, amelyet az időjárás erői őriznek.

Gyalogosan nem lehet meghódítani a világot.

Aki már szinte mindent megszerzett, még többet akar.

Ha meg akarunk hódítani bármilyen szigetet, akkor nem csak a szigetlakok ellenállásával kell számolnunk, hanem a tenger, a szelek és az időjárás hatásaival is. Lehet, hogy ezeket az erőket nem az istenek irányítják, de a szigetlakók ősidők óta együtt élnek és eggyé is váltak velük. A hazai pálya előnye gyakran döntő jelentőségû.