Michael J. Fox

Minden közszereplő tudja, hogy amikor lassított felvételeket hoznak róla, akkor az illető nagy bajban van, beteg vagy vád alatt áll.

Gondoljon rólam bárki bármit, az nem tartozik rám.

Ha nem tudom rendbe hozni, beszélni sem akarok róla. Személyes doktrínaként ez komoly jellemhiba, ám ugyanezt bevinni a házasságba is már mérgező.

Veszíteni egy dolog, és feladni megint más.

Míg a hírességek baráti kapcsolatainak bizonyos százaléka valóságos, többségük inkább az, ami ebben az iparban amúgy is általános, azaz illúzió. Ezen nem azt értem, hogy ez a társadalom kétszínû lesipuskásokból áll; csupán azt, hogy ezek az emberek igen sok esetben úgy "ismerik" egymást, ahogyan önök ismerik bármelyiküket - azon egyszerû oknál fogva, hogy közismertek. A dupla csavar az a dologban, hogy mindegyikük tudja a másikáról, hogy közismert, így ezen a módon két híresség nem csupán ismeri egymást, de van bennük valami közös: tudják, hogy a másik is tudja, milyen az, ha mindenki tud róluk. Ez bizonyos köteléket, valami furcsa bajtársiasságot képez közöttük.

Nem azt mondom, hogy a hírnév betegség, de olyan abnormális pszichológiai állapotot képes kiváltani, amely nem sokban tér el a mániától vagy az amnéziától.

Ha minden dolgot minden időben minden embernek megteszek, akkor én magam végül sehol nem leszek.

Aki disznó, az disznó, bármennyi sikerfilm van is a háta mögött.

A szerencse oly szeszélyes, hogy bármi megtörténhet.

Az otthon olyan hely, ahol évek múlva is önmagam lehetek.

Egy huszonöt éves lottónyertesnek nem számít a pénz - sem a jó ízlés.

Egy egyszerû varázstrükk a színházban vagy a televízió képernyőjén képes a varázslatot társadalmi szélességû járvánnyá változtatni.

A színház (...) a kölcsönös megtévesztésen alapszik. Az előadó úgy tesz, mintha nem saját maga, hanem másvalaki volna, a közönség meg önként aláveti magát a megtévesztésnek. Ebben a pimasz játékban mindkét fél megalázza magát, mert hagyja, hogy palira vegyék. A színész roppant sebezhető, mert hátha nem sikerül a dolog, és hiába bízik abban, hogy a közönség elismeréssel adózik ügyes hazugságának. A nézőtéren ülők érzései - mármint az, hogy ne érezzék magukat átvert hülyéknek - viszont attól függnek, elég tehetséges-e a színész. Ha a színész kellő ravaszsággal hajtja végre a dolgot, akkor mindenki nyer. Cserébe a néző körülbelül egyórányi kollektív - és ártalmatlan - varázslatot kap.

Az ember csak akkor lát valamit igazán, ha először nézi.

Elutasítani tényszerûen, személytelenül is lehet, ami viszont azzal a veszéllyel jár, hogy az ember maga is érzéketlenné válik.

Ha az ember favágó akar lenni, akkor muszáj bemennie az átkozott erdőbe.

A színészt az az ambíció égeti, hogy élete lehető legnagyobb részében azt mímelje, hogy ő másvalaki. És ha elég szerencsések (vagy labilisak) vagyunk és profi színészekké válunk, egyre nagyobb lesz bennünk a bizonytalanság, kik vagyunk valójában. Számos színészben ez az önmaga iránti kétség úgy eszi be magát, akár a nyû, és ez sikereinek emelkedő szintjével egyenes arányban növekszik. Nem számít, bármennyire megismerik is az embert, bármekkora vagyont gyûjt magának, belülről mégis az a mélyen ülő kétség gyötri, hogy nem más, csupán hamisítvány, utánzat.

Az én dolgom nem az, hogy rágódjak időn vagy veszteségen, hanem az, hogy fogadjak el minden napot, menjek előre és higgyek abban, hogy itt valami sokkal nagyobb dolog mûködik, amely valaminek megvan a maga idő- és egyensúlyérzéke.

Örülök, hogy nincsenek alkoholproblémáim, mert ha lennének, nem hinném, hogy abba tudnám hagyni az ivást.

Az emberi méltóságot sárba lehet taposni, meg lehet tépázni, könyörtelenül ki lehet gúnyolni, de elvenni csak akkor lehet, ha megadja magát.