Ugrás a tartalomra
A színészt az az ambíció égeti, hogy élete lehető legnagyobb részében azt mímelje, hogy ő másvalaki. És ha elég szerencsések (vagy labilisak) vagyunk és profi színészekké válunk, egyre nagyobb lesz bennünk a bizonytalanság, kik vagyunk valójában. Számos színészben ez az önmaga iránti kétség úgy eszi be magát, akár a nyû, és ez sikereinek emelkedő szintjével egyenes arányban növekszik. Nem számít, bármennyire megismerik is az embert, bármekkora vagyont gyûjt magának, belülről mégis az a mélyen ülő kétség gyötri, hogy nem más, csupán hamisítvány, utánzat.
Kapcsolódó idézetek
-
Aki színésznek megy, annak van némi önbecsülési problémája. Elismerés- és szeretetvágy munkál bennünk. Szükségünk van arra, hogy állandó visszajelzést kapjunk.
Pelsőczy Réka
-
A színész rendkívül összetett ember. Sokféle én-gén rejtőzik benne, és szangvinikusabban, nagyobb lázzal, nagyobb hőfokon ég és él, mint a többi ember, hiszen foglalkozása folyton égést, folyton gondolkozást, földúsított érzelmi világot kíván tőle. Következésképpen kevésbé fegyelmezhető, rendszerezhető, kevésbé kollektivizálható. Akkor értékes, ha minél egyedibb, minél több "én" van benne.
Latinovits Zoltán
-
Kell ehhez a pályához egy alapvető tehetség, de az csak az alap, azon túl kicsit úgy mûködik, mint egy film, amit az ember leforgat, és aztán az utómunkában még úgy nyolcvan százalék rákerül. A színészettel is így van ez: a tehetség nagyjából húsz százalék, és ahhoz jön még a szorgalom, a szerencse, a szocializálódás, hogy ki milyen stílust, minőséget és ízlést szív magába, milyen kollégák között van, milyen rendezőkkel dolgozik együtt, lesznek-e mesterei, olyan kollégái, akikre fel tud nézni, megtanulja-e, mikor kell nemet mondani, mikor kell igent mondani. Ezek a kérdések mind fontosak.
Schell Judit
-
A színész a lelkéből építkezik a munkája során. Ahhoz, hogy hiteles lehessen, befelé kell néznie, minél jobban ismernie kell önmagát.
Mahó Andrea
-
A színészet skizofrén szakma. Egyik személyiségből a másikba lépünk, közben pedig állítgatjuk a saját személyiségünk amplitúdóit. Utána vagy úgy maradunk, vagy nem. Ha nincs meg a valós önképünk, akkor össze is zavarhat bennünket.
Kamarás Iván
-
Vannak színészek, igazi nagy mûvészek, akik ösztönösen vagy tudatosan nem alakulnak át az író fantáziájának kívánsága szerint, hanem mindig magukat adják. Ugyanazok, csak a külső habitusuk változik, egy síkban modellálják szerepeiket és mégis nagyszerûek, mint az egyiptomi reliefek. Viszont vannak olyanok, akik minden szerepben az író képzeletének ezerféle szülötteiben, saját egyéniségük ezerféle változatai szerint, lelkük színpompáját revelálva nyilatkoznak meg. Az előbbieket elismerve nagyszerûségüket jogtalanul kisebbítik a "mindig ugyanaz" megjegyzéssel, az utóbbiakat ugyancsak jogtalanul illetik a "mindig más és mindig meglepő" dicsérő jelzővel. Mindkettő hajlam és akarat kérdése, de mindkét változatnak előfeltétele a tehetség, amely abban a szuggesztív erőben nyilatkozik meg, mellyel a színész a közönséget magával ragadja.
Beregi Oszkár
-
A színész egyik nap tündér lehet, a másik nap gonosztevő. Egy estére az egész világ ura lehet, a következő este pedig egyszerû szolga. A színpadon mindig a saját életünkből indulunk ki, abból építkezünk, ugyanakkor felszabadító, hogy elrejtőzhetünk egy szerep mögé. De minden szerep igazságát meg kell találni a hiteles játékhoz.
Halász Judit
-
Csak úgy lehet egy fiatal kezdőből igazán színész, ha sokat játszik, ha sokat dolgozik, ha foglalkoztatják. Tehát nem az az elsőrendû kérdés a számára, hogy milyen rangot tölt majd be holnapután a szakmában, vagy hogy melyik öltözőben fog öltözni, és kikkel, hanem okvetlen azt a színházat keresi meg, ahol a legtöbbet tudják foglalkoztatni, ahol a legtöbbféle szerepet eljátszatják vele, és nem skatulyázzák be rögtön az első évben.
Avar István
-
Az elfogadható társ meglelését tovább nehezítik azok a képek, amelyeket a filmek, a tévé, a regények, magazinok és reklámok közvetítenek arról, hogy kikbe lehet beleszeretni. A mozivászon hatalmas figurái azt az illúziót keltik, mintha ezek lennének a régóta elveszett "jó" vagy anyaméretû emberek. Ezek a nem emberléptékû teremtmények értelem nélküli bizalmat ébresztenek bennünk, és magukat a színészeket ruházzuk fel a tökéletesség aurájával, amelyet magunkban hozzájuk társítunk. Nem tudnak hibázni, felülállnak az olyanfajta megítéléseken, amelyeket egymásról alkotunk. S hogy még jobban összezavarodjunk, az általuk ábrázolt jellemek bármilyen irreálisak is, mércét állítanak a vágyainknak, melyeknek tükrében a valódi emberek még tökéletlenebbnek tûnnek, mint valaha.
-
Hogy ki mekkora színész, azt csak a közönség érzi. Õ maga soha. Õ maga kétségbeesetten dolgozik a színpadon, és keres visszaigazolást. A sportoló tudja, hogy előbb ért a célba, nagyobb súlyt emelt, éppen gólt lőtt. A színésznek ez a bizonyosság nem adatik meg.
Máté Gábor