Michel de Montaigne

Az elbizakodottság természetes és eredendő betegségünk. (...) [Az ember] ugyanezzel a hiú képzelgéssel tolakszik Isten mellé, tulajdonít isteni állapotot, különíti és választja el önmagát a teremtmények sokaságától, szab osztályt testvéreinek és társainak, az állatoknak, és tulajdonít nekik annyi képességet és erőt, amennyit jónak lát.

Miért félsz az utolsó napodtól?! Nem járul hozzá jobban a halálodhoz, mint bármelyik másik. Minden nap a halál felé tart, az utolsó odaér.

Tanulmányozni, ízlelni, megélni kell az életet és adományait - sokáig forgatni a szájunkban, hogy méltóképpen adhassunk hálát annak, akitől adományul kaptuk. A legtöbben az örömöket úgy élvezik, mint az alvás pihentető érzését: öntudatlanul. Amikor valami jót érzek, nem csupán a fölét szedem le, a gyökeréig ások, mert édes az élet, édes annak a sors, aki megáll élvezni édességét.

Még a legfásultabb, legfáradtabb elme is bátorítást kap a sorstól, hogy észrevegye a valódi gyönyörök csiklandozását. Amikor így teszek, mérhetetlen nyugalom száll meg - odahajlítom, odairányítom lelkem, hogy hozzátapadjon, és élvezze a jót. Nem azért, hogy belevesszen, eltûnjön benne, hanem éppen az ellenkezőjéért: hogy megtalálja benne önmagát.

Takarékoskodjunk az idővel; még így is marad bőven, amit tétlenül töltünk és rosszra fordítunk. Még így is sok marad a semmittevésre.

Furcsa hit az, amely csak azért hiszi azt, amit hisz, mert nincs mersze ahhoz, hogy ne higgye!

Az életem tele volt a legszörnyûbb csapásokkal, amelyek java soha nem következett be.