Mihai Eminescu

A csillagkép, mely régen holt, Lassan suhan az égre; Amíg nem látta senki: volt, Ma látjuk már: de vége.

Évre év jön, évre év megy, minden új és minden ódon. Mi rossz és jó, meg ne tévedj, vésd eszedbe minden módon. Bízni balga, félni dőre: nincs hullám, mely el nem illan. Bármi csábit, hajt előre, légy közömbös holtodiglan.

Tündérpompájú éji tájon Felkél az ezüst holdvilág; Összhang a föld, egy édes álom... Jó éjszakát!

Semmit sem ér neked az élet, ha másképp álmodtad, és másképp élted.

Mikor a sötét gondok hangja hallgat, S édes áhitat dala ring a számon: Téged hívlak, hallod? Nevedet kiáltom, Kioldod-é homályba hullt hatalmad?

Ha ember távozik a földről, Helyére nyomban más hatol, S az esti nap, mikor lenyugszik, Egyúttal fölkél valahol.

Eszme nélkül írni verset - Semmi nehéz nincsen ebben, Úgy rendezz el üres szókat, Hogy a végük összecsengjen.

Mint a virág az életkapun, Gondolat-kapun kopognak A vágyak, és utat kérnek, Köntösét a szép szavaknak.

Holt fény az ifjúság, már nem dereng föl, S néma a múltnak szája, az a kedves. Nő az idő mögöttem... s én - kihúnyok.

Mindig halkabban, csendesebben, Mindig távolabb, távolabb... Halálvágyban szőtt álmokat Ringatok el sok régi sebben.

Sokszor kísért egy halk zene - Egy régi-régi dallam -, Mintha fülembe csengene Édesdeden és halkan; "Világ, világ, te hős világ!"

Ó, hogy szerettem, istenem. És hányszor szólítottam Szelíd szavakkal, kedvesen! De nem szólt, nem szólt egyre sem, s dühömben tûzredobtam.

Nem jön senki! - egymagamban küldöm sóhajom az égnek. Erdei tó acélkékjén sárga vízirózsák égnek.

S elhagytál! És elszállt véled Szerelmem is, mint az álom, Kék virágom, kék virágom! Mégis szomorú az élet!

A zseni nem ismeri ugyan a halált, mert neve megmenekül a feledés éjétől, másrészt azonban képtelen itt a Földön valakit boldoggá tenni, s arra sem képes, hogy önmaga boldog legyen. Nincs halála, de boldogsága sincs.

A tegnapokkal fogy az élet, A holnapokkal egyre nő, S szemedben mégis mindörökké A mának arca tûn elő. (...) Ezért ha illan ez az év is, S a múltba szállva szétomolt, Lelkedben ott a kincs örökre, Amely valaha benne volt.

Mi a szerelem? Egy hosszú alkalom a szenvedésre, melynek ezer könnycsepp sem elég, és mindig újabbakat kér.

Vannak e földön mindenütt Szép nők: szikrákat szór szemük, De mint te, oly kedves, komoly Nincsen sehol, nincsen sehol!

Akkor, szenvedés, te sajogva-édes, megjelentél hirtelenül utamban... S a halál ádáz gyönyörét fenékig itta ki lelkem.

Elhúzódva mindörökre csöndesen magadba révedj, amíg meddőn mennydörögve évre év jön, évre év megy.