Mika Waltari

A szabadság több értelmû szó, az egyik ezt érti rajta, a másik amazt, de mindez nem számít, amíg a szabadságot el nem nyerték. A szabadság eléréséhez sok ember szükséges, de ha elértük, legjobban cselekszünk olyképpen, hogy nem osztjuk széjjel sokaknak, hanem megtartjuk magunk.

Minden megtisztult bennem, a világ mosolyogni kezdett, és minden rossz olyan volt szememben, mint a pókháló, melyet a kéz könnyedén szétszakít. A te kedvedért akartam jó lenni. (...) Igen, így volt, midőn hozzám jöttél, de most, hogy elhagysz, minden elsötétül körülöttem, szívem olyan, mint a sivatag magányos hollója.

A "ha" szó olyan, mint a rozsdás tüske, amelyet lassan nyomnak az ember húsába.

A pénzéért udvariasságot kapott, kiszolgálták, nem volt, amit meg ne vehetett volna. Csak életet nem tudott venni a pénzén, se nyugalmat a lelkének.

A férfi szenvedélye, a legforróbb szenvedély is, előbb fellángol, utána kialszik, bármennyire is komoly a dolog. Bármilyen féktelen és lángoló szenvedély fogja el, egyszer eljön a pillanat, amikor csak hamut és romokat lát maga körül, és már nem is emlékszik rá, nem is érti, mi történt tulajdonképpen. A férfinál egyszer minden véget ér, egyszer minden, minden véget ér. Ezért a nő kénytelen magához kötni a férfit, ha meg akarja tartani, legalábbis otthonhoz és megszokásokhoz kötni úgy, hogy a férfi hálóba kerüljön, és azt higgye, hogy a háló széttéphetetlen, pedig az egész csak szemfényvesztés.

Olyan volt, mint a sós forrás, amelytől csak égetőbb lesz a szomja annak, aki iszik belőle, anélkül, hogy valaha is kielégülne tőle. Kiittam a csalóka serleget, nem tudva, mit cselekedtem. Voltaképpen mikor tudjuk, hogy a valóságban mit is teszünk?

A napok egymás után suhantak, s minden naplemente az ő életéből vitt magával egy napot, minden földerülő reggel az ő életéből egy hosszú éjszakát. Néha elámélkodott: hát van kívüle még más is, aki érzi a sorsnak ezt a hallatlan erejû nyomását?

Először felfogta a sorsát - majd megkísérelt lázadni -, s most egyszer s mindenkorra beletörődött. Olyan fájdalmas, szelíd és oly szép volt ez. Sírt - csendes, fullasztó sírással -, sírt, hogy egész teste reszketett belé. Oly kimondhatatlanul szerette mindazt, amit most itt kell hagynia. A napot, a füvet, a földet. Mind, mind az embereket. S attól, hogy tudott már sírni és szeretni, nagyon boldog lett. Nem volt már benne szemernyi keserûség sem - többé nem félt a hosszú álomtól. Annyit tudott csak: mindaddig, míg egy szikrányi élet lesz benne, kinyúl minden létező felé, a kedves és gyönyörû világ felé, a titokzatos és csodálatos élet felé. Tudata utolsó rezdülésével is ezeket érzékeli majd: a földet, a fákat, a madárdalt és az ég kékjét.

Csak a mûvészet az igaz. A valóságból erőszakkal, kínnal lehasított szín és forma, ami több a valóságnál. Maradandó, hihetetlen, megsemmisítő.

A szegénység nem fukarság. Szegényebb vagyok, mint maga. Magának, ha meg is hal, a szemében és a szép testében ott van az élet egész gazdagsága. Tûz és vágy. Félelem, gyász, reménytelenség. Az óceán hullámzik a maga testében. (...) A vér az emberi melegség óceánja.

Ne vágyjon az életre, mert csak megégeti magát. Az élet égeti az ember kezét, és a szívét is megperzseli. Semmi sem éget jobban, mint az élet.

Meg kell edzenie önmagát. Be kell mocskolnia magát a világ szemétdombján. Úgy jobb. Én is így tettem. Akkor a láng tisztára nyaldossa az embert, és leégeti az élet piszkát.

A mûvészet a magányos ember küzdelme az egész világ ellen.

Az emberek a munkához, az ismereteikhez és szokásaikhoz bilincselten élik életüket. (...) Gyermekkoruktól kezdve szálakat fonnak maguk köré, és egyre szorosabb béklyóba kötik önmagukat, míg végül mozdulatlan lepkebábokká válnak. Amikor érzik, hogy megdermedtek, amikor a tüdejük már egyetlen szippantás friss levegőt sem kap, amikor már minden új gondolat kínt okoz, saját terhüket rárakják szegény gyermekeik vállára, és bottal hajtják őket az útra. Ugyanabba a sivatagba, ugyanazokba a bilincsekbe.

A szavak a felszínen mozognak, mint az első körvonalak, amelyeket szénnel felvázolok a vászonra. Ezért annyira reménytelen a beszéd az emberek között.

Nincs félelmetesebb szenvedély a mûvészet szenvedélyénél. Egyre szegényebbé teszi az embert, olyannyira, hogy még pillanatnyi egyensúlya sincs életében. Sohasem lehet elégedett önmagával. Együtt jár vele az állandó kétség és bizonytalanság.

Semmi sem hoz az embernek nagyobb örömöt, mint az a tudat, hogy valamiben kiválóbb a másiknál.

Nincsen különbség az emberek között. Minden ember meztelenül jön a világra, és az emberek között egyetlen mérték az emberi szív. Az embert nem lehet bőrének színével, avagy nyelvével mérni; az embert nem lehet gazdagságával vagy szegénységével mérni, egyes-egyedül a szívével.

A macskának a mancsa lágy és puha, de éles és marcangoló karmok rejtőznek benne, amelyek könyörtelenül hatolnak egészen a szívig. És a nő is olyan, mint a macska, mert a macska is élvezettel kínozza az áldozatát, és nem unja meg ezt a játékot sohasem. Aztán amikor már áldozatát megbénította, akkor falja fel és elindul újabb áldozatot keresni.

Azt mondják, hogy a nő hûsége olyan, mint a szél. Mindig egyformán fúj, csupán az irányát váltogatja. Azt is mondják, hogy az erénye olyan, mint a viasz. Ha felmelegítik, elolvad. Nem az kerül szégyenbe, aki csal, hanem az válik nevetségessé, akit megcsaltak.