Mika Waltari

Az ember szíve olyan dőre, hogy mindig bízik és reménykedik a jövőben, csalódásaiból sosem tanul, és a holnapot jobbnak képzeli, mint a mát.

Nem az a gazdag ember, akinek aranya, ezüstje van, hanem az, aki beéri kevéssel is.

Amidőn közeleg az öregkor, a gondolat, akár a madár, úgy repül vissza a gyermekkor napjai felé. Öregségem napjaiban világosan és fényesen ragyog gyermekségem kora, mintha akkor minden jobb és szebb lett volna, mint ma. Ebben nincs különbség szegény és gazdag között, hiszen senki sem lehet annyira szegény, hogy öregkorában visszaemlékezvén, ne fedezné fel a fénynek és örömnek futó visszfényét.

Csalnak az ember érzékszervei is, amelyeket csupán vágyai táplálnak. A vágy lát, a vágy hall, a vágy tapint, a vágy érzi az illatot, a vágy érzi az ízeket. Két ember sohasem látja vagy érzi egyformán ugyanazt. És ugyanaz az ember sem hall vagy érez ugyanúgy különböző időpontokban. Lehet valami kellemes és vágyat ébresztő, de rövid idő múltán ellenszenvessé és értéktelenné válhat. Ezért az ember egész életében hazudik önmagának, ha csupán érzékszerveinek hisz.

Vannak emberek - és asszonyok is - akik túlságosan drágán kénytelenek fizetni minden örömért. Valahogy ellenük esküszik minden, pedig talán nem rosszabbak azoknál, akik büntetlenül követnek el hasonló vagy még nagyobb rosszat. Mintha egynek kéne szenvedni sok más helyett és annyit, hogy az tökéletesen elegendő legyen valamennyinek.

A legravaszabb ember sem tud úgy eldugni valamit, hogy a másik, ha nagyon akarja, meg ne találja. Idő és energia kérdése az egész.

A férfi nem futamodik meg a szenvedés elől, tûri a sors csapását is, ha kell, a betegséget és tragikus körülményeket. Az öngyilkosság pedig gyáva megfutamodás.

Most már tudja, hogy az elhagyott régi világ, úgy, amint van, üres, hazug és jelentéktelen, neki semmit sem mondhat, semmit sem adhat. Csak az igazán övé, ami benne van, amit él és érez. Ez az új, drágán szerzett igazság pedig végtelenül sokat ér, többet, mint az elpazarolt évek, a város minden hiúsága, bûne, szégyene. És ha így van, mégis nyert. Nem hiába szenvedett.

Fájdalmas, öreges megnyugvással gondolt a halálra. Nem irtózott tőle, inkább szelídnek érezte, és az anyaföldet, amely befogadja majd, mélységesen, igaz lelkéből szerette. Inkább az élet volt az, ami sokszor keserûséget támasztott a szívében, az élet szolgált kegyetlen tapasztalatokkal, gonddal, csalódással.

Miért ne beszélhessen valaki a halálról, ha azzal könnyít a lelkén? Értelmetlen dolog, ha ők itt hárman most nekiállnak komédiázni és mindenáron megkerülik a szót. Más ott, ahol csoportosan élnek az emberek és egymáshoz bújhatnak félelmük elől. Ott csak ámítsák egymást és önmagukat, takargassák, bújtassák hazug, cifra szavak mögé a halált, akkor is, ha már közel van és akarva-akaratlan be kell fogadniuk. De ők hárman itt ebben a komor házban nyugodtan lehetnek igazabbak, szokás, illendőség, hagyomány nem köti őket, nem is jelent nekik semmit.

Megfájdulna az ember lába is a kemény utcaköveken. A sok lámpa szemébe vakít. A város gonosz. És hamis. Ott üres lesz az ember és hontalan. És ami annál is rosszabb - hazug.

A beteg nem felelős tetteiért, jónak kell lenni hozzá. Mindenkinek kötelessége a betegen segíteni, akár a maga feláldozásával is. Ezt parancsolja a városi civilizáció és egészségtelen érzéseink, amelyeket a nevelés oltott belénk. Mert a gonoszság, felelőtlenség és hazudozás is betegség alapjában - magyarázzák a hamis tudományú doktorok. Constitutio psychopatica-alcoholismus chronicus. Íme a csalhatatlan szakkifejezések, amelyekben ő is hitt valamikor. De régen kiábrándult belőlük. Ma már tudja, hogy a jóság éppenúgy hiábavaló, mint a szókimondás vagy a keménység.

A gyûlölet még szorosabban összefogja az embereket néha, mint a szerelem.

Mindenki látta már, hogyan fut a víz a vízórából. Így múlik el az ember élete is, ám azt nem lehet vízórával mérni, hanem csak eseményekkel. Nagy és mindenek felett való igazság ez, s az ember csupán öregsége napjaiban érti meg teljesen, hogy sok mindennek kell történnie, mi nem történik vele többet. Mert ha életünk eseményekkel teli, ha szívünk érzései egyre változnak, akkor egyetlen nap is hosszabb lehet, mint egy egész év, melynek folyamán csak dolgozunk, s az egyszerûség és változatlanság kivájt medrében magunk sem változunk.

Az élet hideg éjhez hasonló, de bizonyára szép, ha hideg éjjelen két magányos ember melengeti egymást, még akkor is, ha a barátság kedvéért kezük és szemük valótlant mond a másiknak.

Az igazság olyan, mint a gyermek kezében az éles kés, és egy őrült kezében még annál is veszélyesebb, mert a kést a tokban kell tartani, és használni csak akkor szabad, ha valóban szükség van rá.

Az ember tette olyan, mint a kő, melyet vízbe hajítanak. Hangosan csobban, s gyûrûket vet a vízen, de néhány pillanat múlva elsimul a víz, és a kőnek nyoma sem marad.

A hatalom olyan, akár a nádszál az ember kezében. A nádszál eltörik, de az okos madár idejében egy másikra ugrik át hintázni.

Az idő és a távolság elhomályosítja a történteket, és mert az emlékezet is gyöngül, a legjobb akarat ellenére sokszor hamisan emlékezik az ember.

Az ember törekedhet a jóra, de a jó tökéletes megvalósítására, azaz a teljes szépség elérésére nincs módja, mivel csak ember.