Móricz Zsigmond

Játékokat nem lehetett elfelejteni, se a veréseket. Legjobban nem lehet a szenvedéseket. De az örömöket is tartogatja az ember.

Nagyon jó az, ha az embernek nagy bajt csinálnak az idegenek, mert akkor idehaza egészen másképpen néznek rá az emberre és sajnálják.

Ha az ember idegenek közé kerül, az a halál; és hazajutni újra, azok közé, akik közt van mindig, mert az övé, testvérei, az az élet.

Ha idegenben bántják az embert, akkor mindennél jobb testvérek közé menekülni.

Mit segít a panasz? Semmit. És mégis kénytelen az ember legalább panaszkodni, mert ha ki nem beszéli magából azt a sok feszültséget, amit az élet ma ad, akkor megőrül.

Mert magamért sose méltó még az élet se: még a halál se.

A férfiúnak minden joga annyi, amennyit a nő ad neki.

A szív egyes-egyedül, soha meg nem él: egy másikat kér.

Mire való ez az egész élet, ha nem arra, hogy az ember jól érezze magát?

Az igazi írás mindig, s ma is abból származik, hogy valaki, akinek valami roppant nagy fájdalma van: ki akarja ezt kiáltani, hogy megkönnyebbüljön tőle... Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj.

Nem szóltak, egymásra sem néztek, mint a szeretetlen pároknál szokás, csak magukban gondolták el a gondolatukat.

Mi az élet? Sár. És az ember benne? Arany a sárban. Ki hát a bûnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett? – Ki? Az Isten, aki nem csinált belőle semmit.

De hogy el is van bizakodva az ember a maga életének bőségében, mennyire nem gondol a rossz napokra, mikor ezeknek a magvát elveti.

Mindenkinek ki van jelölve egy sínpár, már a születésekor s azon kell haladnia és azon mehet, amerre visz... De vannak lelkek, akik át tudnak ugrani egyik sínről a másikra s akkor a más élete elől veszik el az érvényesülés útját... és az a másik leszorul, kiesik... az nem baj: fő, hogy jó sínre kerüljön valaki... és hagyja ott a maga régi nehéz útját.

Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk, elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára.

Ott van az emberi szívben a szeretet, csak megmutatni nehéz. Hiszen mindig mást kell csinálni, nem azt mutogatni.

A házasság olyan, mint a rántott csirke. (...) Sose tudja az ember, hogy kit választ. A püspökfalatot keresem, és a mellekasát kapom!

Szólj, csak szólj, hallgatok, hallgatok a világ végeig, s várom a perceket, amelyekben engemet értesz! mert nekem már csak te vagy és nem is lesz soha másom: sem étel, sem ital, sem munka, sem élet...

Várni, az nehéz. A várakozás őrli meg az idegeket, az töri le a szarvakat, az oszlatja el legjobban az önbizalmat.

Mennyi ember van, aki fontosnak, szükségesnek, elkerülhetetlennek látja, hogy elmondja életét! Csodálatos az emberekben a közlési vágy.