Müller Péter

A valódi öröm belülről jön. Ha kívül keresed, azt jelenti, hogy magadat nem találod. (...) Jól akarom érezni magam, s ezért ide-oda kóborolok, fecsegek, szórakozok, hogy benső nyugtalanságomtól megszabaduljak.

Az egységet meg lehet bontani - de törvényszerûen helyreállítja magát. Jó példa erre a mai ökológiai helyzet - mohó, önző, szeretetlen célból ki lehet rabolni a Természetet - csakhogy ennek a következménye, hogy a Természet a lázadó embert visszarántja. A víz elnyeli, a tûz elégeti, szomját nem oltja, mérgezett levegőjével beteggé teszi. Minden önző tettünk, amellyel megsértettük a szeretet egységét, visszahatást szül. Ez a karma. Megtanulni, hogy fájdalmat okozni fáj. És kifosztani a világot: nyomor. És rossznak lenni: rossz. És ridegnek lenni: megfagyás. És önzőnek lenni: elhagyatottság. És nem szeretni: félelem és halál.

Ellentétben a közfelfogással, a szerelem nem olyasvalami, amibe tehetetlenül "beleesünk". Nem "ránk szakad". (...) Mindig van egy semleges pont, ahol az ember engedélyt ad magának arra, hogy szeressen vagy ne szeressen. (...) Ez a pillanat, amikor még dönthetünk.

Furcsa volt a tekintete. Szomorú és üres. Férfiak néznek így, amikor régmúlt szerelmükkel találkoznak.

Senki nem mondhatja meg, kit szeressek. Még én se utasíthatom magamat, mert ez jóval magasabb szinten dől el, mint ahová akaratom fölér - ez a lelkemnek olyan helyén dől el, olyan magas, a földi élet légkörén túli szférájában, ahol már sem a társadalom, sem a szokások, az elvárások, az érdekek, de még a lelkiismeret sem szólhatnak bele semmibe. A lélek itt már szabadon szárnyal, azzal és oda, akivel és ahová akar.

Meddig lehet hinni? (...) Hány kudarc szükséges ahhoz, hogy valaki föladja a hitét? És végül a legfontosabb: Mikor derül ki a hitről, hogy vakhit? Mikor derül ki, hogy becsaptam magamat? S amit vártam és reméltem, nem valósul meg soha! Mikor derül ki, hogy a vágyad - bárhogy hiszed, akarod, reméled s bármennyi áldozatot hozol érte - nem teljesül? Mikor történik az, hogy a hit egy eszmében, egy vallásban vagy akár a saját jövőmben elévül? Mikor jön el a pillanat, amikor a padlóról már hiába állsz föl - vesztettél.

Gyöngyhalászok, akik nemcsak magáért a gyöngyért ugranak a mélybe, hanem azért is, hogy másoknak felmutassák: nézd, milyen szép igazságot találtunk! De vajon érték lenne-e a gyöngy, ha valakinek a markában maradna?

Mennyire ismerjük a jövőnket? S főleg, hogy mennyire formáljuk mi magunk, s mennyire alakítják a külső körülmények életünk eseményeit. Mi az, amit hoztunk magunkkal, s mi az, amit varázshatalmunkkal mi magunk idézünk meg? Meddig van eltervelve a sorsunk? És mennyire ronthatjuk el az életünket?

Egy romlott világban az ember a saját szívén kívül nem követhet senkit! Se az apját, se az anyját, se a hatalmat, sem a társadalmi törvényeket, sem a neveltetését, sem az iskoláit, de még a gyóntató papját sem, semmiféle ideológiát, elvárást, politikát, morált - csakis a saját lelkiismeretét! Saját szívünkön kívül minden jó tanács, elv és parancs megvizsgálandó! Különben mi is bagollyá válunk, és huhogunk!

Amikor az ember mindenfélét képzel és tervez, álmodik és remél - ez a várakozás jó része. Milyen lesz? (...) Hogyan lesz? Néha megálmodjuk! (...) Ezért nehéz az álmok üzenetét megfejteni, mert nem csak a múltunk és a jelenünk, de gyakran a jövőnk is üzen. Néha bizony belenézünk életfilmünk következő, még nem megélt jelenetébe... Várakozni egy ideig jó. De amikor várunk, várunk, és hiába - az már nem. Ha például a fenti mondatot így írom: "Várunk, várunk, várunk, várunk, várunk... várunk és várunk és várunk és várunk..." eluntad volna. Szemed már a harmadik "várunk"-at is türelmetlenül átugorja; mintha egy hibás hanglemez forogna, ugyanazt az ismétlődő hangot hallanád, és ha nem történik valami, vagyis ha megáll az életed, s nem bomlik ki előtted, amit a jövőd rejt... az már nyugtalanító, sőt kifejezetten kellemetlen. Ha meghal az idő, meghal a hit és a reménység is, s megjelenik az embernek az a sötét és halálszagú ősélménye, hogy amit vár, soha nem jön el! Soha. Az ígéret nem teljesedik be.

A Rák jegyû ember az édesvizû tavak szelíd ringásának és a folyó áramlásának zenéjében él, - úgy szeret, mint gyermekét az anya, akinek érzelmei megállnak a család határainál. Csak az "övéit" szereti.

A szabad kapcsolatok tartósak. Mint a világot járt vándormadarak, hosszú idő után újra összejönnek, s elmesélik egymásnak, mit láttak.

Az önfeláldozás, a fáradságot nem ismerő áldozat: a szeretet mértéke.

Én mindig akkor jövök ki a sodromból, ha a feleségem megmondja az igazat. Ilyenkor rohanok el, csapom rá az ajtót - és kérek tőle később bocsánatot. Az indulatom hőfoka jelzi, hogy mennyire van igaza: ha úgy vágom be az ajtót, hogy lejön a vakolat - akkor száz százalékig igaza van.

Mindenki hülye, ezzel együtt kell szeretni.

Voltam már kislány, szerelmes, feleség, anya, szerető, elvált asszony, számûzött, pincékben bujkáló menekült, voltam úriasszony és bőrgyári munkás - sokféle szerepet játszottam, de az öregség a legnehezebb. Ezt nem csak azért nehéz eljátszani, mert méltatlan, hanem mert belül nem öregszik az ember. Ha belül is öreg lennék, sokkal könnyebb lenne. Észre sem venném, hogy megöregedtem. De így meglepődök magamon. Belenézek a tükörbe, és azt kérdem: ki ez?

Adni az ember igen nehezen tanul meg - ha megtanul egyáltalán. Mindent meg akar enni, meg akar szerezni, s ez így van nemcsak az élelemmel, de a másik lénnyel is: akitől kap, azt szolgálatra kényszeríti. Ennek a szolgálatnak a legfontosabb része nem is a testi, hanem a lelki szolgálat.

Mindenkinek az életében lehet egy olyan ingatag pillanata, amikor az ember erősebb lesz benne, mint az üzletember.

Roppant nagy mûvészet egy kapcsolatot összetartani.

Nincs olyan párkapcsolati tanács (...), amely boldoggá tudna tenni egy olyan nőt, akit lelkileg nem szeretnek.