Müller Péter

Alig van ember, aki ne érezte volna, amikor gyermeke vagy kedvese bajba került, a szívébe valami tényleg belenyilallt. Lehet, hogy az a nyíllal átszúrt piros szív, amit gyermekkorunkban a falra mázoltunk, ezt az élményt ábrázolta. Ez a "Jaj!", ez a mellkasunk mögötti szúrás jelzi a szívek titkos összekötöttségét. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy a szívünk nem csak nekünk ver.

Minden találkozás csak kísérlet a szeretetre.

Egy róka úgy mentette meg a kölykeit a haláltól, hogy amikor közeledtek a vadászok, kirohant a fészkéből, át a nyílt mezőn, s miközben magára csalta a figyelmüket, és szitává lőtték őt - a kölykei elfutottak. Így mûködik az "állati szeretet".

A kereszt a sorsod (...). Nem mások teszik rád, te hoztad magaddal. Születni, élni, meghalni nehéz. Embernek lenni nehéz! S ha ezt tudod, és ha ebben mégis mélységes értelmet, sőt gyönyörûséget találsz, boldog ember leszel.

A meztelen, gyönyörû ösztön lépett itt színpadra, fenségesen, mint egy vágyódó, fiatal oroszlán, aki nem ismeri a civilizáció béna egyezségeit, a ravaszkodó értelem kontrollját, aki csak kívánni és szeretni tud, semmi egyebet.

Olyan ember társaságát, mint az enyém, el nem tudnám viselni!

A tudomány, meg az analízisek, meg a vallomások... szart se érnek! Az élet olyan nyomorultul egyszerû... olyan szánalmasan egyszerû.

A szerelem egyetemes, itt csak lélek áll lélek előtt.

Azt mondják: "eszme"... meg "szerencse"... Hazugság! A szerelem... csak a szerelem csinál mindent ebben a zavaros életben! (...) A többit az ember találta ki, de a szerelmet... az Isten!

Az ember mindent csak valakiért csinál... valakinek játszik, valakiért törekszik... önmagunkért, úgy látszik, nem érdemes!... Színház!

Az ember nem csak akkor öl meg valakit, ha megmérgezi vagy leszúrja, hanem akkor is, ha nem tudja megmenteni.

A nőnél ugyanis fennáll az a veszély - ezt, mint képzeletbeli nő éltem át -, hogy elfogadja a másik embert olyannak, amilyen.

Olvasni nem azért érdemes, hogy "mûveltek", hanem hogy gazdagok legyünk, hogy egyetlen életünkben sok ezer életet leéljünk és megtapasztaljuk, milyen a bukás, a hatalom, a magány, a diadal, a születés, a halál, a hazátlanság és a szerelem, hányféle hit, rögeszme, félelem mozgathat egy embert, hogy leleplezzük hazugságainkat, fölfedezzük életünk értelmét, talán az Istent is.

Kiszakadunk a bölcs egységből. Hol az égre, hol a földre nézünk, s képtelenek vagyunk átélni, hogy menny és pokol egymást feltételezik, s hogy halhatatlan lelkünk egy rohadó hullában lakik.

A jó irodalom nemcsak az égbe röpít, de ugyanakkor földhöz is csap.

Szemünk nemcsak lát, de teremt is. Úgy mûködik, mint egy vetítőgép: vágyainkat, vétkeinket, rögeszméinket, elfojtott indulatainkat, de szerelmünket s eszményeinket is rávetítjük a külvilágra, s azt hisszük, hogy az olyan is.

Az igazi erő, mondja Nietzsche, egy akaratot sokáig akarni.

Az embert a képzelete jobban riasztja, mint a valóság.

A szerelmes ember centruma nem önmagában, hanem mindig a másikban van: tőle függ, miatta hoz áldozatot - miatta boldog és boldogtalan. S ha ez a másik nem teljesíti be álmait, a vonzalom gyûlöletbe csap át, s a szerelmes nemcsak önmagát, de szeretőjét is elpusztíthatja.

A szerelem sokkal bonyolultabb, vágyból, káprázatból, pózból, menekülésből, önzésből, érzéki vonzalomból és lelki sóvárgásból szőtt állapot, bálványimádáshoz hasonló pogány szenvedély, melyben az ember megváltását a másiktól várja, s ha ez nem teljesül, öngyilkosságba is sodorhatja.