Müller Péter

Ha valaki "rossz szemmel néz rád", gyûlöl, megvet, irigyel vagy utál, a legrosszabbat hozza ki belőled.

Addig mondják, hogy ostoba vagyok, míg kezdem nem érteni a leckét; addig mondják, hogy gyáva vagyok, míg valóban félni kezdek; addig mondják, hogy bûnös vagyok, míg kezdem fölfedezni magamban a "bûnös gondolatokat" - sőt néha már piszkos kis tettekre is elszánom magamat. Megállítani pedig ezt a torzító folyamatot igen nehéz, mert ha elhatározom, hogy egy rosszindulatú kritika ne hasson rám, a puszta önvédelem is rengeteg energiát emészt föl, arról nem is szólva, hogy aki túlságosan el van foglalva önmaga megvédésével, az nem képes igazi önismerettel foglalkozni - nem tud saját magának igazságos bírája lenni. Ha mások bántanak, nem marad erőm benső háborúm megvívásához. Az ártatlan áldozat szerepébe merevedek, és természetesen visszagyûlölök. Vagyis gyûlölködő leszek magam is.

Aki sokáig él a gyûlölet légkörében, előbb-utóbb s tán csak alig észrevehetően, de tényleg gyûlöletre méltóvá válhat.

Ha én gyûlöletesnek látlak, mondjuk, azért, mert sok "nem-szeretem" tulajdonságomat rád vetítem, azt te nem úgy éled meg, hogy a homlokodon, mint egy mozivásznon, látszik majd a rád vetített torzképem, hanem el is torzítalak téged. Bemocskollak.

Abban a tudatban élünk, hogy senki nem tartozik senkihez. Te ott vagy, én itt - semmi közünk egymáshoz. Puszta látvány vagy számomra. Abban a tévhitben élek, hogy ha rád nézek, olyannak látlak, amilyen vagy, s ha rám nézel, akkor olyannak látsz, amilyen a tekinteted nélkül mindig is vagyok. A valóság az, hogy amikor rád nézek, nem azt látom, aki valóban vagy, és nemcsak azt, amit magamból rád vetítek, hanem azt is, akivé ezzel a "vetítéssel" átvarázsollak.

Lelkünk mélyén (...) ez a vágy él: boldogok akarunk lenni, és jólétben szeretnénk élni, de főleg félelem nélkül és betegség nélkül és halál nélkül. És ez lehetetlen. A föld: a küzdelem színtere. Mindig az volt, és az is marad.

Lakik bennünk egy bölcsebb, tapasztaltabb valaki, akihez képest mi gyakran önfejû gyerekek vagyunk.

Másoktól várni a boldogságunkat éppolyan ostobaság, mintha másoktól várnánk, hogy helyettünk nőjenek fel, helyettünk tanuljanak, helyettünk szenvedjenek, örüljenek és éljenek.

Bûnt elkövetni annyi, mint célt téveszteni.

Az analógiák végtelen sorából mindig a problémád választja ki a választ! A szívedben rejlő KÉRDÉS vonzza magához a feleletet. Ahol a sorsodban gondot érzel, megoldandó problémát, ott keletkezik az erőörvény, amely a választ magához húzza.

Ha önfényedben élsz, hamar ellobbansz, és kapcsolataidat is elégeted.

A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük. Nem fertőzi meg semmilyen testi kapcsolat, vagy érdek. Nem akarunk egymástól semmit - egyszerûen csak jó együtt lenni. A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem őt! Ez persze sejtelem, nem biztos, hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek: hazamegyek.

Idővel a gyökérzet a sziklát is szétrepeszti, belefúrja lágy szálait a kemény kövekbe, de ha ezt a lassú küzdelmet sietteted, akkor az egészből nem lesz semmi.

Maga a szeretet nem egyéb, mint hogy valakit mélyen érzünk, mélyen belelátunk a szemei mögé, a lelkébe, és bármilyen külső mögött felismerjük, hogy "Õ az!". Érezzük a gondolatait, és gondoljuk az érzéseit.

Ha magamat nem szeretem - soha senkit sem szerethetek igazán!

Egyetlen dolgod, hogy ne add át magad negatív érzéseidnek. Kívülről csak az jön, ami belül már megszületett.

Amíg élsz a Földön, rajta is maradsz, élni fogsz vele, mert létezni ezen a világon csakis az egésszel együtt lehet.

Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk. Aki a legkedvesebb. Lelkünkhöz közelálló. Olyan titok ez, melyet nem szabad bolygatni. A szeretet mélyebben van. Tudatnál, akaratnál, vágynál, képzeletnél, társadalmi elvárásnál mélyebben. A szeretet nem kötelesség, nem feladat. Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel előidézhető állapot. A szeretet: a szabadság jegyében áll.

A közöny fagyos. A gyûlölet hideg, a szenvedély forró... A szeretet meleg.

Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében!... A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget - de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belőle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!