Murakami Haruki

Van a világon olyan bánat is, amit nem lehet megsiratni. Az a fajta, amit senkinek se lehet elmondani, s ha mégis, akkor sem értik meg. Ez a szomorúság megváltozhatatlan, csendben megüli a szívet, felhalmozódik, mint a hó a szélcsendes éjszakákon.

Álmodni szoktam. Néha úgy érzem, az az egyetlen helyes cselekvés. Álmodni, az álmok világában élni (...). De ez nem tart örökké. Az ébrenlét mindig eljön, hogy visszahozzon.

Behunytam a szemem, megpróbáltam fölidézni annyi elveszett szépséget, amennyit csak tudtam. Közelebb húztam őket, beléjük kapaszkodtam. Közben mindvégig tudtam, milyen röpke az életünk.

Az égbolt ragyogó színekben játszott. Úgy érezte az ember, hogyha beszívja a levegőt, az ugyanolyan kékre festi a tüdejét is.

Fájt, hogy testileg sosem szerethettük egymást. (...) Arról álmodoztam, hogy egy szép nap hirtelen jelentős átalakulás következik be. Noha erre csekély esély kínálkozott, azért még álmodozhattam róla, nem?

Az ember egyik pillanatban derûlátó, a következőben már lesújtja a bizonyosság, hogy úgyis darabjaira hullik minden. És a végén pontosan ez történik.

Rengetegen vannak, akik nem hisznek az igazságban, hanem abban, amit szántszándékkal hinni szeretnének. Hiába meresztik tágra mindkét szemüket, valójában nem látnak semmit. Az ilyeneket becsapni gyerekjáték.

Hát így éljük az életünket. Bármilyen mély és végzetes a veszteség, bármennyire fontos az, amit elraboltak tőlünk - egyenesen kitépték a kezünkből -, még ha emiatt teljesen megváltozunk, és csak a külső takaróréteg marad meg, akkor is így játsszuk tovább csöndben az életünket. Még közelebb kerülünk a számunkra kiszabott idő végéhez, elbúcsúzunk tőle, miközben magunk mögött hagyjuk. Ismételgetjük - sokszor egész ügyesen - a mindennapok véget nem érő cselekedeteit. A mérhetetlen üresség érzését hagyjuk hátra.

Nekem senkim sem maradt. Nem volt velem más - csak én. Mint mindig.

Az a gentleman, aki nem azt tesz, amit tenni szeretne, hanem azt, amit tennie kell.

Azzal, hogy éljük az életünket, egyre a halál felé haladunk. De ez csak egy a rengeteg igazság közül, amelyet meg kell tanulnunk. Naoko halálából a következőt tanultam: semmilyen igazság nem vigasztalhat abban a fájdalomban, melyet a szeretett lény halálakor érzünk. Nincs az az igazság, őszinteség, erő, kedvesség, amely kigyógyíthatna a szomorúságból. Nem tehetünk mást, mint túléljük valahogy a szomorúságot, tanulunk belőle valamit, aztán rájövünk, hogy amit tanultunk, annak semmi hasznát nem vesszük a következő, váratlan ránk törő fájdalommal szemben.

- Mennyire szeretsz? - Eléggé ahhoz, hogy a világ összes dzsungelének minden tigrisét kezes báránnyá varázsoljam ennyi szeretettel.

Ha teljes sötétség vesz körül, nem tehetsz mást, mint ülsz és vársz, hogy a szemed hozzászokjon.

Vannak ezek a nagy sütisdobozok, amikben többféle aprósütemény van összeválogatva. Van köztük olyan, amit szeretsz, és olyan is, amit nem annyira. Először kieszegeted belőle azokat, amiket szeretsz, végül nem marad benne más, csak amit nem szeretsz. Én mindig erre gondolok, amikor valami rossz dolog történik velem. Ha most ezeket szépen lenyelem, utána minden rendben lesz. Mert az élet egy sütisdoboz.

- Mennyire kedvelsz? - Mint egy tavaszi macit? - Tavaszi macit? (...) Az meg mi, a tavaszi maci? - Hát sétálsz a mezőn át, egyedül, és egyszer csak eléd jön egy bársonyos szőrû, csillogó gombszemû, cuki kis medvebocs. És azt mondja neked: "Kis hercegnő, nincs kedved ma hemperegni velem egy kicsit?" Akkor összeölelkeztek, és egész nap csak hemperegtek a lóherével borított domboldalban, és rettenetesen jól szórakoztok. Csodás, nem? - Isteni! - Hát ennyire kedvellek.

Sokkal türelmesebb vagyok másokkal, mint saját magammal szemben, és sokkal könnyebben elő tudom hozni a jót másokból, mint magamból. Olyan vagyok, mint az a csiszolópapír a gyufásdoboz oldalán. De nem bánom, nem érzem, hogy ez nekem rossz lenne. Inkább legyek elsőrangú gyufásdoboz, mint másodrangú gyufa.

Én is bizonytalan vagyok néha, nekem is fáj. De ha eléggé megedzi magát az ember, mindezt a minimumra csökkentheti. Még a patkány is a legkevésbé fájdalmas utat választja, ha eleget sokkolod árammal.

Néha körbenézek a világban, és felfordul a gyomrom. Miért nem erőltetik meg magukat az emberek egy kicsit? Semmit sem tesznek, mégis folyton csak elégedetlenkednek.

Vannak dolgok az életben, amik félelemmel töltenek el. Ez természetes, nem? Csakhogy én ezeket a dolgokat nem fogadom el csak úgy. Mindent beleadok százszázalékosan, és addig megyek előre, ameddig bírok. Ami kell, elveszem, ami nem kell, azt nem. Én így élek. Ha valami nem jól sül el, majd akkor ott elgondolkozom, hogyan is tovább.

Néha rettenetesen magányosnak érzem magam, mégis igyekszem élni az életem. Ugyanúgy, ahogyan te gondoskodsz minden reggel a madarakról, végzed a dolgod a kertben, én is összeszedem magam minden reggel. Míg kimászom az ágyból, megmosom a fogam, borotválkozom, reggelizem, felöltözöm, elindulok az egyetemre, legalább harminchatszor kell apró csavarokkal összerakni magam: gyerünk, egy új nap áll előttem.